A hely eredetét homály fedi, tekintve, hogy elég régen, Krisztus előtt 100-200 körül építették. Nem tudni, kik és miért, vagy hogy hogy hívták őket, mert írásos emlék nem maradt fenn utánuk. Teotihuacán volt a prekolumbián időkben Közép-Amerika legnagyobb városa, 175.000 fő körüli lakossággal. Virágzó társadalom, ami egyre csak nőtt és nőtt. A régészek szerint egyébként ez lehetett a veszte, azaz hogy túlnőtte magát. Egyre több ember áramlott ide az akkori világ különböző részeiről, akiket már sem élelmezés-ügyileg, sem egyéb szempontból nem volt képes ellátni a metropolisz. Az egyik teória, hogy a nép fellázadt a vezetői ellen, és felégették a várost, erre utalnak az egyik piramis belsejében feketéllő falak. Aztán pár száz évvel később az aztékok megtalálták ezt a szellemvárost, és elnevezték Teotihuacánnak, ami annyit jelent: ahol az istenek születtek (az egyik fordítás szerint).
Nem meglepő módon az UNESCO világörökség része
Ez a szegény pára minden nap itt héderezik
Érdemes egy napot rászánni erre a túrára, és korán kiérni a fővárosból, mielőtt a tömeg megérkezik. Mi ugye a keddi napot választottuk, tehát nem voltak zavaróan sokan, ellenben összefutottunk egy magyar testvérpárral, Zsolttal és Zsomborral, akikkel együtt lógtunk egy kicsit a romoknál. Korán érkezni azonban nemcsak a turisták, hanem a perzselő nap miatt is érdemes, ugyanis nincs túl sok fa a környéken, a romok között konkétan egy sem, csak néhány az út mentén. Mivel nem hiszek a naptejben, nem is kentem be magam, így jutalomból leégett picit a fejem, illetve a nyakam azon része, ami a pólóból kilógott, most úgy nézek ki, mintha egy bizarr vörös gallért húztam volna fel magamra. Na de aki hülye, ugye...
A belépő 65 pezó volt ( kb. 850 kemény magyar forint), meg még bedobtunk ebéd gyanánt egy quesadillát ( olyan mint a tortilla, csak össze van hajtva, de talán egyszer megtanulom, mi a különbség ezek között az ételek között), az olyan 300 forint körül volt. Amint már talán említettem néhányatoknak, Mexikó nem iszonyatosan drága hely, csak egyszer a repjegyre kell összespórolni a pénzt, aztán utána sokkal olcsóbban ki lehet jönni, mint a legtöbb nyugat-európai országban.
A pénzügyi kitekintés után vissza a piramisokhoz: kettő nagyobb darab van (a nagyobbik 63 méter), a Nap és a Hold piramisa, melyek a Holtak útja mentén helyezkednek el, mely 3.2 kilométer hosszú, és kisebb terek tagolják. Egy kisebb építmény Quetzalcóatl temploma, a város közigazgatási központjában ( La Ciudadela), melyet a tollas kígyóistennek ( az ő neve a kimondhatatlan Quetzalcóatl) szenteltek.
Kilátás a piramisokra a Tollas Kígyóisten templomáról
Bal oldalt a Kígyóisten kőfeje,a templom oldalán. Ilyenből van még vagy húsz.
Calzada de los Muertos ( A Holtak útja), útban a piramisok felé
Kell egy kis kondi a piramisok megmászásához, csak a Nap piramisa 230 lépcső, egy irányba, de onnan le is kell jönni. A találékony mexikói iskoláscsapat fenéken csúszott le lépcsőről lépcsőre, aminek a szülők biztos nagyon örültek otthon. Volt, aki a négykézlábas technikát választotta, volt, akit kézben hoztak fel, de mindenki fel - és lejutott végül. A kilátás páratlan, hegyek és zöld mezők, amerre a szem ellát. A csendes elmélyülést csak a mozgóárusok zavarják meg, akik egyszerűen nem akarják megérteni, hogy nem akarsz percenként nyakláncot, fülbevalót, kőszörnyecskét, és egyéb nélkülözhetetlen dolgokat vásárolni. Mind közül a legborzasztóbb egy síp volt, ami egy haldokló jaguár hangját utánozta, ha belefújt a gazdája. Ezt az árusok lépten-nyomon megtették, az első 10 alkalommal sokkot kaptam, néztem, merre van a vadállat, aztán hozzá lehetett szokni. Ha egyszer majd valakit nagyon utálok, biztosan veszek egy tucattal a gyerekeinek.
Még mindig a Holtak útján
A Nap piramis aljánál...
...és a tetején. Háttérben a Hold piramisa.
Babi néni megpihen a Hold piramisán, háttérben a Nap piramisa, csak hogy ne legyen unalmas.
Délután 3 körül kivégeztük a piramisokat, ezért visszaindultunk a halott városból a nagyon is élőbe, Mexikóvárosba. Mivel relatíve korán visszaértünk, és még nem voltunk fáradtak (talán csak egy kicsit odaégtünk, de sebaj), kinéztük az útikönyvből, hogy itt bizony ma este Lucha Libre lesz! Erre hadd térjek ki bővebben.
A Lucha Libre (magyarul szabad harc), az egyik legnépszerűbb sport Mexikó-szerte, egy amolyan birkózás-féle, vagy inkább pankráció, mert szabályok nem nagyon vannak. Maszkos harcosok gyepálják egymást a ringben egy egész estét betöltő program keretében, a közönség meg őrjöng, ordibál, popcornt eszik és sörözik. Na mi is ugyanezt csináltuk, csak popcornt nem ettünk hozzá.
Szóval magamtól sosem mennék el egy ilyen eseményre otthon, de itt, Mexikóban ez olyan természetes esti program, mint nekünk a színház. Minden korosztály képviselteti magát, előttem egy ötéves fiúcska ült, aki a műsor végére elszundikált.
A luchadorok (így hívják a maszkos harcosokat) színes maszkban, és csilli-villi cicanadrágban vagy fecskében ugrálnak egymás hátán és rúgják fejbe a másikat, de mindez csak show, akrobatika az egész, melynek minden mozdulata jó előre ki van találva, be van gyakorolva.
A belépő és a program
Maga a buli az Arena Mexico-ban volt, fél 8kor gyülekezett a nép, táskákat átvizsgálták, fényképezőt le kellett adni, úgyhogy sajnos csak a netről tudtam leszedni pár képet. A belépő 1.500 forintnak megfelelő pezó volt, melyet egy könyvesboltban lehetett megvenni a főtértől nem messze.
Az 5. ringbe kaptunk helyet, ami így is vészesen közel volt a küzdőtérhez, ami középen, egy emelvényen helyezkedett el. Azért írom, hogy vészesen közel, mert nem egyszer landolt egyik-másik harcos az első sorban ülők nyakában.
A Lucha Libre - maszkok, kábé mindenhol lehet venni ilyet.
Arena Mexico
Mi szépen helyet foglaltunk, aztán elkezdődött a banzáj. Nagymellű fürdőruhás csajok táncikálása közepette vonultak be a harcosok, egyszerre 4-6 pasas küzdött, mindig két csapatra osztva, három menetben. Hát olyanokat kaptak az arcukba, hogy bizony nemegyszer felszisszentünk mi is. Népszerű figura volt a Chuck Norris-féle pörgőforgórugás, illetve a kötélre felállás és onnan a fekvő ellenfélre vetődés. De volt itt ringből kidobálás, ketten lefogják - egy üti figura, meg amit el lehet képzelni. Érdemes beírni a youtube-on, hogy Lucha Libre, és rögtön képet kap az ember, miről is van szó.
Mi is drukkoltunk ezerrel, közben ittuk a Corona sört, meg beszélgettünk a mellettünk ülő mexikói srácokkal, akik megtanítottak pár vezényszóra, amit akkor kell bekiabálni, ha elégedetlenek vagyunk egy-egy harcossal, Ezeket most itt nem részletezném. A nagy pörgés közepette aztán mi is elfáradtunk, meg a luchadorok is rommá verték egymást, úgyhogy szépen összeszedtük magunkat, és este 11-kor hazaérvén, arccal előre ágyba zuhantunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése