Adtak is, British Airways lett a vége, egy négyórás csövezéssel a Heathrow reptéren, így a tervekhez képest kis csúszással, este fél 8-ra értünk Mexikóvárosba. Hihetetlen gyorsan átsurrantunk a bevándorlási részlegen, felszedtük a csomagjainkat, és irány a taxiállomás.
Nagyon jó a rendszer, már csak fix áras taxik jöhetnek a reptérre, a viteldíj pedig a célzónától függ. Megvettük előre a 230 pezós jegyet ( kb. 3000 Ft), odaadtuk a taxisofőrnek a blokkot, és 20 perc alatt a szálláson voltunk. Ez nyilván kárpótlás volt a reggeli fiaskóért az Égtől, mert ilyen simán se sikerült még megérkezni sehova.
A szállásunk a katedrális mögött van, 3 perc sétára a főtértől (Zócalo), az Airbnb oldalon keresztül foglaltuk. A házigazda csajszi nagyon jófej, a szoba szép és tiszta, a wifi kifogástalan, és mindezt 3.000 Ft per fő per éj áron, ami testvérek között is elég baráti.
Szerencsére a jetlag idefelé nem olyan durva, ezért egy tízórás alvás után is még csak reggel 8 óra volt, amikor felkeltünk. Az időeltolódás mínusz 7 óra Magyarországhoz képest. Olyan 9 felé sikerült is elindulni, gondoltuk, megnézzük ezt a főteret, és bedobunk egy kávét meg némi reggelit. Na most hajnali fél 10-kor még minden zárva volt, éppen csak pakoltak kifelé a boltosok, és mosták a járdát. Mi jó turistákhoz híven rövidgatyában indultunk útnak (mert hát mégiscsak nyaralunk), de rajtunk kívül mindenki hosszúgatyában, vastag pulcsiban és esetenként kabátban grasszált, szóval nem lógtunk ki a sorból, á nem.
A Zócalo a világ egyik legnagyobb tere, melynek egyik oldalát a katedrális foglalja el, ami az amerikai kontinens legnagyobbja. A tér maga kábé teljesen üres, közepén egy zászlórúddal, amire egy megmagyarázhatatlan méretű mexikói zászlót húznak fel külön erre a célra rendszeresített katonák. Aztán este le is engedik. Íme néhány kép:
CDMX-Ciudad de México - Distrito Federal
Babi néni a Zócalo sarkán, háttérben a katedrális
Itt engedik a zászlót lefelé.
Egy laza reggeli következett( mikor végre 10 körül kinyitottak a kávézók is). Sok helyen volt reggeli menü, mi fejenként 70 pezóért ( kb. 1.000 Ft) kaptunk egy nagy adag tojást (igény szerint elkészítve), helyben sütött kenyérrel, vajjal, lekvárral és kávéval.
A barna trutyi - igen, tudom mire hasonlít. De a látszat ellenére nagyon finom volt, feketebab-szósz, azt hiszem.
Úgy döntöttünk, a katedrálisnál kezdjük meg városismerkedési túránkat. Itt éppen mise ment, de ez senkit nem zavart, a turisták simán bemehettek. Apropó turista. Errefelé nincs sok, főleg nem európai, ezt annyira nem is bánjuk. A templomba nincs belépődíj, szépnek szép, olyan, amilyennek egy tisztességes katedrálisnak lennie kell. Azonban ami igazán érdekessé teszi, az a két tornya és a harangjai. Óránként indul vezetett túra fel a templom tetejére, melynek ára 20 pezó ( 300 Ft), és felvisznek mindkét toronyba, illetve elmesélik a rengeteg harang történetét. Az idegenvezetőnk egy cuki öreg toronyőr bácsi, aki meg is kongatta a harangokat a kedvünkért. Babival gondolkoztunk, hogy angol vagy német idegenvezetést kérjünk-e, de szerencsére nem kellett választani, mert a bácsi csak spanyolul beszélt. Mivel a katedrálisokkal kapcsolatos spanyol szókincsem meglehetősen hiányos, olyan nagyon sok mindent nem értettünk a dolgokból, eleve 10 percig tartott rájönni, hogy a "campana" harangot jelent, pedig ezt egy mondatban háromszor mondta el a bácsi. Na sebaj, a látvány így is elég tuti volt. Ja nem voltak ám kiépített lépcsők meg turistavédő ezmegaz, simán ráeresztettek minket a katedrális tetejére, hadd sétáljunk kicsit.
A Zócalo a katedrális tetejéről
Ha nem lett volna elég a magasságból, hát elsétáltunk a pár utcányira nyugatra magasodó Torre Latinoamericana felé, mely egy 188 méter magas torony, ami sokáig a legmagasabb volt ezen a vidéken. Elég masszív építmény, amikor az 1985-ben egy földrengés fél Mexikóvárost hazavágta, ez a torony meg se mozdult. A 90 pezós ( kb 1.300 Ft-os) belépő kicsengetése után lifttel visznek fel a 37. emeletre, majd innen lehet még tovább, egészen a 44. emeletig felmenni, ahonnan pazar kilátás nyílik a hegyek között elterülő fővárosra. Szerencsére tiszta időnk volt, így jó messzire elláthattam volna, ha felveszem időben a szemüvegemet:)
Torre Latinoamericana
Babi néni a magasban
Kilátás a 44. emeletről: a Palacio de Bellas Artes (Szépművészeti Palota), mellette az Alameda park.
Pihenésképpen a torony után bevettük magunkat az Alameda parkba, és a szökőkút mellé telepedve figyeltük, hogy hömpölyög végig a hétfő a város népén. Ötpercenként jött egy kéregető vagy rágógumi-árus, de nem voltak erőszakosak, értették, hogy No,gracias, bár én nem nagyon értettem, mit kértek, de valószínűsítem, hogy pénzt. Gyerekek szaladgáltak a szökőkút körül, öltönyösök ebédeltek, és minden bámészkodóra jutott két szocmunkás, akik a parkot takarították. De tényleg, olyan tiszta volt, hogy nem is értettük.
A park túloldalán van a híres mexikói festő, Diego Rivera múzeuma, amely hétfő lévén zárva volt, ide visszajövünk máskor. Mellette viszont sikerült lencsevégre kapni egy csapat sakkozó férfit, akik egy kertben múlatták az időt. Innen egy lépésre volt egy placc, ahol egy piacféleségbe botlottunk, lehetett kapni mindent, hamisított cédéktől kezdve a pókemberes malacperselyen át a nyilván eredeti Ray Ban napszemüvegekig. Mivel éhesek voltunk, és szeretünk veszélyesen élni, beültünk egy ígéretes bódéba, hogy megízleljük, milyen is a mexikói streetfood. Biztató jel volt az asztalok és környezetük tisztasága, az egyszerhasználatos zacskóval (!!!) borított tányérok, és a kihelyezett kézfertőtlenítő. Megjelent egy pincérbácsi, aki úgy nézett ki, mint minden latin-amerikai szappanoperában a kertész. Felsorolt negyvenkétféle ételt, amiből csak a tortillát értettük, úgyhogy azt rendeltünk. Csirkével, sült krumplival, hagymával-zöldbabbal. Ki volt téve salsa szósz, guacamole és lime, ezzel jól megküldtük a tortillákat, aztán sírva ettünk tovább, mert csípősre sikeredett. De nagyon. Ennek immár 7 órája, eddig gyomorügyileg semmi bajunk, tehát bizakodunk. Mondjuk itt nem is szaladgáltak patkányok a lábamnál, mint például Bangkokban. Megjegyzem, ott sem lett semmi bajom az utcai kajától. Csak ésszel kell, ugye, jeget nem kérni semmiféle italba!
A sakk-szakkör
Éljen a streetfood
Mire ezt olvassátok, mi már bőven aludni fogunk, de csak azért, hogy holnap útra keljünk Teotihuacánba, hogy jól megnézzük magunknak a piramisokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése