A mexikói közlekedésről - Dia tollából

Még az utazás elején érdemes eldönteni, hogy az ember Mexikó melyik részét kívánja jobban felfedezni, valamint a strandolást vagy inkább városnézést részesíti előnyben. Mi szerettük volna ezt vegyesen átélni, így döntöttünk a hátizsákos túra mellett, ami egy kicsit több szervezést és belföldi utazgatást igényel, mint 3 hét egy cancuni luxusszállodában . A programok összeválogatása után, Mexico Cityt választottuk kiindulópontul. Közvetlen járat sajnos nem indul Budapestről. Az eredeti menetrend szerint Párizsban szálltunk volna át, de a sors (vagyis a franciák sztrájkja) úgy döntött , hogy nem ott fogunk. Egy kisebb lelki megingás után ott helyben sikerült még gyorsan újrafoglaltatnunk a repjegyet, így végül 12 óra alatt Londonon keresztül értük el úti célunkat.

Leszállás után hamar felvettük csomagjainkat, és elindultunk a kijárat felé. Útközben elhaladtunk sok taxi társaság standja mellett, amikből az egyik jegyeladónő kissé erőszakos kiabálására és integetésére odaléptünk egyhez. Bizony, jól olvastátok, jegyet kell venni a taxiba. Mexico City zónákra van osztva, mi a Zócalo környékére utaztunk, így ez 120 pesoba került.  (állítólag a reptéri taxisok dolgoznak a legdrágábban) Egy blokkal a kezünkbe kisétáltunk a reptér elé, ahol rögtön odajöttek hozzánk és odakísértek egy taxihoz.  Az utazás rendben zajlott, a bácsi mariachi zenét hallgatott, meghozva ezzel kedvünket az itt tartózkodáshoz.

Mexikóban a taxi nagyon olcsó, összehasonlítva az európai árakkal. Viszont szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy veszélyes is lehet. Aki nem tud jól spanyolul, illetve biztosra akar menni, az inkább a hotelből, vagy mexikói ismerőssel hívasson taxit.  Egy időben sok volt a taxis bűncselekmény, valamint taxióra hiányában történtek nagy pénzbeli lehúzások. Ezeket mára már rendszeres ellenőrzéssekkel nagy részben visszaszorították (minden sofőr nyakában vagy az autóban kiakasztva kell lennie egy hivatalos, laminált, hologrammos engedélynek).

Jó tanács: Létezik egy taxitársaság, ami csak nőket és gyerekeket szállít. Ezek az autók pink-fehér színűek, CDMX felirat szerepel rajtuk, rendelkeznek követőrendszerrel, és vészjelzőgombbal. Mint megtudtuk, erre az intézkedésre azért volt szükség, mert számtalanszor jelentettek be eseteket, ahol a taxisofőrök flörtöltek, ajánlatokat tettek vagy akár szexuálisan zaklattak női utasokat.  

Mivel a Zócalo közelében laktunk, számunkra gyalog elérhető volt sok látnivaló. Érdemes is egy kicsit sétálgatni, eltévedni, ezáltal a spanyol nyelvet gyakorolni. Nagyon hasznos szókincset lehet gyűjteni, ha az ember odafigyel a kiírásokra és elkap egy-két szót a mellette kávézótól.

Mexikóváros hatttalmas. A kijjebb eső látványosságok eléréséhez a metrózást választottuk. Egy jegy 75 Ft, és feljogosít átszállásra is.

Babi néni a budapesti metró plakátjával

Mexikóvárosban 12 metróvonal van, ezzel a legnagyobb  és legforgalmasabb metróhálózat Mexikóban és a 2. Észak-Amerikában (a sorban rögtön a new york-i után áll). A csatlakozások jók, de néha akár 10-15 perc sétát is igényel egy-egy átszállás egy csomóponton. Körülbelül 1 percenként jár a metró, nem csoda, hiszen hatalmas embertömegeket mozgat meg ez a közlekedésforma. De ez még nem minden. Az állunk majdnem leesett a csodálkozástól, amikor láttuk, hogy  a nőknek és a gyerekeknek (12 éves korig) a peronon külön egy paravánnal leválasztott várakozórész van kialakítva, valamint az első 3 metrókocsiba CSAK ők szállhatnak. Mindezt a folyamatot rendőrök kontrollálják és szigorúan felszólítják a férfiakat, ha azok akarva-akaratlan betévednének a tiltott zónába. Ez az intézkedés elindított bennünk néhány gondolatot, vajon miért is lehetett erre szükség, de igyekeztünk ezeket hamar elhessegetni. Valamint elég feltűnő volt, hogy rajtunk kívül kevés európai kinézetű turistát láttunk odalenn. A délelőtti órákban a metrózás egy egész tűrhető utazási forma, a munkaidő leteltével viszont szó szerint szorossá válik a helyzet. Persze aki kedveli a hering-party-t, annak meleg szívvel ajánljuk, nem fog csalódni. Elképesztő, ahogy az emberek két karral a felső ajtófélfába kapaszkodva igyekeznek, az amúgy sem papírvékony testüket bepasszírozni (vagy bepasszíroztatni) a többi, tetrisz szabályainak már-már kínosan megfelelően álló ember közé. És akkor elindul a metró… Azt vallom, hogy minden rosszban van valami jó is, de ebben a szituációban nehezemre esik egyet is megnevezni. Mindenesetre, ha valaki ilyenbe kerül, nagyon vigyázzon az értékeire, mert nagy a lopásveszély!

Csak nőknek és gyerekeknek!

Mit rejt még a metró? Egyik utazásunk alkalmával egy aluljáróban koncertbe futottunk bele. Egy banda játszott nagyon ritmusos latin zenét, arra pedig random járókelők ropták, de nem is akárhogyan! Először azt hittük, hogy valami flashmob, de hamar rájöttünk, amikor csak úgy felkértek minket is táncolni, hogy erről szó sincs. Abban a pillanatban lefutott előttem a kép, amikor koszorúcskára készülés közben a tánctanárnő kántálta az egy két csa –csa- csá-t, de rájöttem, hogy ennek itt nem sok hasznát fogom venni. Így a kétfogú bácsikának nemet intve, inkább szerényen meghúzódtunk a hátsó sorokban, mint egyetlen európaiak.

Buli van a metróban!

Gudalajarába az Omnibus de México társasággal jutottunk el. Buszaikra jegyet az Autobuses del Norte-en lehet venni,  9750 Ft. Javasolt az indulás előtt egy fél órával megjelenni. Van lehetőség leadni a cuccokat, akkor ők bepakolják. Mi csak felszállás előtt adtuk oda a busz mellett. A jegy itteni viszonylatban nem volt olcsó, cserébe a szolgáltatással nagyon is meg voltunk elégedve. Beszálláskor kaptunk kis útravalót (üdítő, szendvics), valamint a buszon nagyon kényelmes, széles ülések, működő WC ( ez nagyon fontos egy hosszabb útnál), TV az előttünk levő ülésbe beszerelve. Kb. mint egy repülő, csak a főúton haladt és nem szállt fel.

A városok közti közlekedés itt Mexikóban legtöbbször buszokkal valósul meg. (hacsak nincs tüntetés és blokád, lásd lejjebb). Vonattal csak teherszállítás lehetséges. Természetesen, akinek van bátorsága kibérelni egy kocsit, mert úgy érzi, könnyen alkalmazkodik az itteni sportos és helyenként igencsak sajátos közlekedési viszonyokhoz (Haziel szerint az index csak dísznek van beépítve az autókba), az autópályákon eljuthat A-ból B-be. Mi ezt inkább hanyagoltuk.

Guadalalajarán belül szerencsénk volt, Haziel sokfele elvitt minket autóval, vagy Uberen keresztül rendelt taxit. Ez hasznos, és sokkal olcsóbb, de kell hozzá egy kis bevállalás.

Utazás közben megtapasztaltuk, hogy Mexikóban kicsit máshogy mennek a dolgok az utazás terén, mint Európában. Ami nekünk térképen nagyon közeli városnak tűnt,és kilométerben sem volt messze,  az a valóságban akár 5 óra buszozást is jelenthetett. Mindemellett utazásunk közben kitört egy kisebb polgárháború Oaxaca államban, ami azt jelentette, hogy ezt az államot lezárták, valamint az országban több helyen blokádot alakítottak ki az főbb útvonalakon.

Mexikóra nem jellemző hogy mindent zack- zack elintéznek (ahogy ezt a németek pl elvárják). Itt inkább a dolgok úgy mennek hogy: zack..siesta…zack…fiesta, cerveza…zack. Fogalmazzunk úgy, hogy nem tépik ki a hajukat idegességükben. A jelmondatuk: „No te preocupes” azaz kb. Ne aggódj, majd csak lesz valahogy. És mindig lett is valahogyJ

Ezek után megváltoztattuk az útitervet és Gudalajarából a Volaris légitársasággal 2 óra 15 perc alatt eljutottunk Cancúnba. A jegy 30.000Ft-ba került, a jegy árában benn volt a feladandó csomag és a két kézipoggyász. Cancúnból közvetlen buszjárat nem indult Tulumba, egyszer át kellett szállni Playa del Carmen-ben. Jegyet a buszra mindig a jegyeladó irodában, nem a buszokon kell venni.

Tulumon belül a közlekedést gyalog illetve biciklivel oldottuk meg. Biciklibérlés a város több pontján lehetséges, van ahol a hostel ingyen ad egyet. Ennek szállásfoglaláskor érdemes utánaolvasni. A biciklibérlés ára mindig ránézésre megy, mennyire európai az ember, illetve mennyire szépen tud mosolyogni.

Egy palenquei esti járatra (OCC busztársaság) már előre vettünk helyjegyet. Mivel a társaság 1,5 órát késett, és már az éjszaki járat is beállt, kisebb ráfizetéssel gyorsan kicseréltük a jegyünket és felszálltunk inkább arra. Ez egy jó választásnak bizonyult, mert kb. 4en utaztunk rajta, így volt helyünk kényelmesen a 10 és fél órás utat végigaludni.

Mivel a palenque-i szállásunk a dzsungel közepében volt ( El Panchán a neve), így legegyszerűbb volt taxit bérelni (900ft). Kis pihenő után még aznap felmentünk a kb. 3 km re levő maja romvároshoz. A tábor kapujában kisbusz ( colectivo) vesz fel (150Ft) és visz fel a hegyre. Ezt a buszt valaki nyugodtan útközben is leintheti, ha nincs kedve tovább sétálni a meredek útvonalon.

Colektivók: Ezekről annyit kell tudni, hogy gyűjtik az embereket bizonyos útszakaszokra, illetve különböző túrákra. Relatív olcsók. Egy kocsiban 14 ember, légkondi. Igazából nagyon kényelmes közlekedési mód lenne, ha a vezetőik nem Forma1 –es pilótának képzelnék magukat és nem 100-zal vennék be a hegyvonulat peremén futó kanyarokat. Valamint itteni utazásaink során megállapítottuk, hogy a világ fekvőrendőreinek ¾-ét itt a mexikói hegyekben fektették le. Kb. 20 méteren kettőt. Ezek között a colektivók sofőrjei gyorsulási versenyt rendeznek, majd gyorsan befékeznek, mozgásra késztetve ezzel a gyomortartalmunkat. Egy elég szédítő egy utazás. Nah de erről majd a Palenque blogban hosszabban.

A terveink szerint Palenque-ból az ADO busztársasággal utaztunk volna ( 7óra) át San Cristóbalba. Sajnos a tüntetők lezárták a főbb közlekedési útvonalakat, így nem indultak buszjáratok aznap, és nem is tudták megmondani, mikor oldódik fel a blokád. Ráadásul az ADO közölte, hogy ez nem az ő hibájuk, nem adják vissza a pénzünket, majd aranyosan hozzátették, hogy beválthatjuk más utazásra 6 hétig. Hiába magyaráztuk, hogy 4 napon belül hazamegyünk, nem voltak túl segítőkészek. Erre mondják azt hiszem, hogy Bienvenidos á México!

Node sebaj, mindig van egy „B terv”. Fogunk egy colektivót,ami átutazott az őserdő hegyeinek szélén, kb. hasonló vezetési stílussal, mint amit fönt leírtam. Elmentünk Ocosingoig (ez körülbelül félút), ott gyalog átsétáltunk a blokádon, majd beszálltunk egy másik colektivóba. Három Miatyánk és pár fohászkodás a gudalupei Szűzanyához, 5 óra alatt megérkeztünk San Cristóbalba.

San Cristóbal gyönyörű, érdemes sétálgatni, semmi sincs messze, kiváltképp a kézműves vásár, ahol jól bevásároltunk.

San Cristobálból az ADO- nak voltak kisbuszai, megörültünk, hogy beválthatjuk a jegyünket. Igen ám, csakhogy már minden helyjegy elkélt. Így ismét maradt számunkra a „jól bevált” colektivós utazás. Most mindenesetre főúton haladtunk, úgyhogy egész kellemes volt. Az autópálya közepén a semmiből megjelent egy taxi, ami drága pénzért elhozott minket a Tuxtla Gutiérrez-i reptérre. Innen repülünk ugyanis Mexikóvárosba, ahol még alszunk egyet, mielőtt Magyarország felé vennék az irányt. Reméljük, sikerült egy kis bepillantást engedni a nem mindennapi mexikói közlekedésbe!

És egy pink busz a végére - felszállás csak csajoknak!

A Karib-tenger turistái

Összesen 4 napot töltöttünk Tulumban, ebből másfelet szigorúan a parton feküdtünk, hogy meglegyen a színünk, mire hazaérünk. Persze hiába az 50 faktoros naptej, rommá égtünk mindketten, utána élvezet volt felvenni a húszkilós hátizsákot. De nem kell minket annyira sajnálni, valahogy túléltük:)

Tulumnak több kilométer hosszú összefüggő tengerpartja van, hófehér homokkal és azúrkék vízzel, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Igazából az egész szabadstrand, de vannak úgynevezett beach clubok is, ahol lehet napágyat bérelni, meg odahozzák a koktélt, mi inkább a pálmafákat választottuk, aztán beugrottunk egy-egy ebédre egy ilyen beach clubba. Strandhoz képest az áraik sem olyan vészesek egyébként, kb. 2-3000 forint körül van egy jó adag ebéd. Az egyik helyen, ahova a trópusi vihar kergetett be minket, még élőzene is volt, egy argentin hippi pár énekelt, gitározott és trombitált (amelyik trombitált, az nem énekelt, értelemszerűen).

Nehéz így átadni a hangulatot, inkább csatolok pár képet a partról:

Happy sunshine

Naplemente a tengerparton

Babi nénik a Karib-tengernél

Egyik délután ellátogattunk a tulumi romokhoz. Ennek a különlegessége abban rejlik, hogy a maja város közvetlenül a tengerpartra épült, ez volt az egyik legfontosabb kikötő, és egyben az egyik utolsó város, amit a maják építettek. Itt is rengeteg sok épület van, ezek közül kiemelkedik az El Castillo, a Leszálló Isten temploma és a Szelek istenének temploma. Néhány lakóház maradványai is láthatóak. 65 pezó volt a belépő ( kb. 900 Ft). 

Egy pár órát el lehet sétálgatni a szépen karbantartott parkban, sok helyen ki-ki lehet pillantani a Karib-tengerre, egészen különleges látvány. Érdemes néha megpihenni a lombok alatt a padokon, mert iszonyúan tűz  a nap, könnyen le lehet égni. Nagyon viccesek a lépten-nyomon felbukkanó iguánák, amikből van vagy ezer, és nem átallanak rátelepedni a turisták földre rakott táskáira sem. A romok közepén egy lépcső vezet le egy kis strandra, ami nagyon hangulatos lenne, hanem a fél világ turistái akarnának itt egyszerre megfürdeni. De ez mit sem csorbított a hely hangulatán: a megunhatatlan fehér homok, kék tenger, kék ég, és a többszáz éves maja kikötőváros.

Mivel a szervezett túrán csak néztük, ahogy a többiek a cenotéban fürdenek, nem hagytuk annyiban, béreltünk egy bicajt, és elkerekeztünk a legközelebbi, 4 km-re lévő Grand Cenote nevű helyre. Kétféle cenote van: a privát és a nyilvános. A nyilvánost nem tartják karban, nincs kialakítva öltöző és nincs WC sem, viszont ingyenes. A Grand Cenote privát, nagyon szép parkkal, és van büfé, WC, meg minden ami kellhet, kb. 2000 Ft a belépti díj. 

Szombati napon mentünk, de ennek ellenére nem voltak bántóan sokan. Egy nagy falépcső vezet le a barlangba, a víz gyönyörű tiszta, és a barlang tele van denevérekkel meg madárkákkal, akik itt fészkelnek. A szerteszét röpködő pillangókról és szitakötőkről nem is beszélve. Érdemes búvárszemüveget bérelni, mert a víz alatti rész még csodálatosabb, lehet úszni a kis halak után, be lehet menni a barlang mélyébe. Mondjuk elég félelmetes, amikor eltűnik a homok, és a perem alá bukik a víz, több méter mélyen a nagy fekete semmibe. Sok család is volt, a gyerekeknek is nagy élmény, mi egy olasz kisfiúvál fél órán keresztül figyeltünk egy parányi teknőst. Voltak nagyobbacskák is, lehetett őket etetni. Egy jó fél napot eltöltöttünk itt, kellemesen hűs volt lent a barlangban:)

Ússzon be a barlangba, aki mer

Jó volt kicsit megpihenni itt, Tulumban, az első hét tempója elég feszített volt, és még csak ezután jött az utazás hosszabbik része, mikor is busszal robogtunk Dél-Mexikó mélyébe, a dzsungelbe. De ez már egy másik történet! Álljon itt két kép, búcsúzóul a Karib-tengertől!

Mert a guadalupei Szűzanya mindenképp kell a tengerpartra is

Maják nyomában a Yucatán-félszigeten

Egy kisebb szünet után ismét visszatérünk a bloggal, elnézést az elmaradásért, az elmúlt napokat jórészt a dzsungelben töltöttük, távol mindenféle internet-elérhetőségtől. Nade visszatértünk a civilizációba, és leírjuk nektek, mi mindent láttunk-hallottunk hátizsákos kalandozásainkon.

Guadalajarából belföldi járattal repültünk Cancúnba, körülbelül két és fél óra az út, olyan 28ezer Ft volt a repülőjegy, ebben benne foglaltatott egy kézipoggyász és egy 25 kg-os feladható bőrönd. Mexikóban több belföldi légitársaság is üzemel ( AeroMexico, VivaAeroBus, Volaris,stb.), mi a Volarist választottuk, mert ők voltak a legolcsóbbak, ahol még a feladható poggyász is benne volt az árban.

Cancúnból majomszerű fürgeséggel húztunk el, be se mentünk a városba, ugyanis ez az amerikai turisták kedvenc bulihelye Mexikóban, ennek megfelelő amerikai felszereltséggel, plázákkal és kaszinókkal. Úgy is mondhatnánk, Cancún olyan, mint Siófok, csak a Yucatán-félszigeten, és Balcsi helyett Karib-tenger van:) Szóval erre nem nagyon voltunk kíváncsiak, ezért egyből Tulum felé, délnek vettük az irányt. A cancúni reptérről nincs közvetlen menetrend szerinti járat Tulumba, hanem félúton át kell szállni, Playa del Carmennél. Ez olyan 3 órát vesz igénybe, viszont kevesebb, mint 3000 Ft, míg a hotelek által nagylelkűen ajánlgatott  reptéri transzferek 120 dollár körül mozognak, nekünk meg ezt most valahogy nem volt kedvünk kifizetni.

Estére értünk Tulumba, ami egy tengerparti kisváros, egyetlen főutcával, meg egy másik párhuzamossal, ami a tengerpart mellett fut. A hotelünk neve Pacha Tulum, 10-15 perc bicajjal a parttól, kicsit hangos helyen ( a főút mellett), viszont gyönyörű kiskerttel, nagyon jófej alkalmazottakkal, és az árban benne volt a bőséges reggeli kávéval és friss gyümölcslével. A szobánk szép és tiszta, minden nap takarítják, van klíma és wifi. Fejenként 6.200 Ft-ba került egy éjszaka, és kapaszkodjatok, ez volt a legdrágább szállás, amit foglaltunk itt Mexikóban... Az étterem tulajdonosával, egy portugál pasassal már az első este lepacsiztunk, ezért minden egyes rendelésnél rögtön 10% engedménnyel indultunk:) Még azután is, hogy döntetlent játszottunk velük az EB-n.

Tulumról és a Karib-tengerről bővebben a következő bejegyzésben lesz szó, először a Chichen Itzá-ról szeretnék írni, ami a világ hét új csodájának egyike. Ez egy maja piramis a Yucatán-félsziget közepén, mely így önmagában nem lenne annyira érdekes, de csillagászati szempontból tökéletes a kialakítása. Gondoljunk bele, hogy a maják még sem a kereket, sem a fém szerszámokat nem ismerték, sőt állatokat sem használtak a kövek transzportálásához.

A Chichen Itzához szervezett túrával mentünk, mert sajnos a  helyi közlekedés enyhén szólva hiányos, ezért ez volt a leggyorsabb módja annak, hogy egy napba beleférjen a program, még ha ez egy kis kapkodással is járt. A túra 57 dollár volt, ami elég sok, de legalább volt benne ebéd, meg az összes belépő. A túra első megállója egy cenote volt (magyarul is ez a neve), mely egy természetes módon kialakult kútféleség, ami úgy jön létre, hogy a fölötte lévő mészköves réteg beszakad, a kút pedig megtelik édesvízzel (eső vagy folyóvíz). Ezek a cenoték nagyon jellegzetesek a Yucatán-félszigeten, több, mint 8000 van belőlük. Sokban lehet fürdeni is, mi is egy ilyenhez mentünk, de persze nem vittünk fürdőruhát, mert azt mondták, nem kell...Na köszi. De így is nagyon szép volt:

Egy gyors ebéd után már robogtunk is tovább a piramishoz, mely igazából csak egy a számtalan épület közül, melyek több száz évvel ezelőtt a maja város részei voltak. A név maja eredetű természetesen, melyből az "Itzá" az utolsó uralkodócsalád nevét jelenti. Érdemes idegenvezetővel menni, aki elmagyarázza, mit is jelent a sok halom kő, illetve ad egy kis áttekintést a maja rítusokról és kultúráról.

Babi nénik meg a piramis

A templom romjai, ahol emberáldozatokat mutattak be

Még ma is több ezren zarándokolnak el ide évente kétszer, márciusban és szeptemberben, mikor is egy meghatározott napon a piramis tetején háromszög alakú árnyak jelennek meg, melyek végül egy kígyót formáznak: Kukulkánt, a kígyóistent (vele Quetzalcoatl néven találkoztunk már Teotihuacánban). Érdekes adalék, hogy a piramis gyomra egy másik, kisebb piramist rejt, és alatta nemrég fedeztek fel egy cenotét. Jelenleg is folynak kutatások, hogy mi lehet a cenote alján, mit akartak ennyire elrejteni a maják, hogy két piramist is építettek fölé...

Cenote Sagrado - ebbe a 30 méter mély cenotéba dobták bele az áldozatnak szánt kisgyermekeket, hogy jóllakassák velük az alvilág urát.

A romok végeláthatatlanul vezetnek az erdőben, órákig el lehetne bolyongani.

Az egyik legérdekesebb rész a pelota( Juego de Pelota), mely a majáknál igazi népünnepély volt. Egy több méter hosszú, két kőfallal határolt pályán játszott két csapat, 7 a 7 ellen, csak fiúk, 16 évesek. A cél, hogy a két falon lévő két kőkarikába egy gumiból készített labdát juttassanak, melyet csak könyökkel-térddel-csípővel szabadott érinteni, illetve a csapatkapitánynál volt egy faütő is. Mindenáron be kellett juttatni a labdát a kőkarikába, ugyanis a meccs csak egyetlen "gólig" tartott, utána a győztes és a vesztes csapat egészen különleges bánásmódban részesült...

A pelota-pálya

Ide kellett belőni a labdát

Ezeket a fiúkat ( akiket születési dátumuk alapján választottak ki) már kicsi koruk óta csak erre az egyetlen játékra neveltek: a győztesek és családjaik jutalma örök dicsőség, a veszteseké és teljes családjuké  rabszolgaság, és még a nevüket is kitörlik a feljegyzésekből, mintha soha nem is léteztek volna. Igen ám, csak hogy a hőssé válás a győztes csapat tagjainak azt jelentette, hogy a lelküket kiszabadítják a testükből, ami a maják szerint legegyszerűbben egy lefejezés keretein belül valósítható meg. Igen, a győzteseket legyilkolták. Még jó, hogy az EB-n nem hasonló szabályok szerint játszanak:)

Nekünk az idegenvezetés után már csak egy óránk maradt nézelődni, ami semmire nem volt elég, főleg, hogy az irgalmatlan mennyiségű szuvenírárus sajnos a mi figyelmünket is elvonta, vettem is vagy 10 mágnest tőlük..Ha legközelebb mennék, biztos egy egész napot szánnék csak erre a látványosságra (mely ismételten a Világörökség része, naná), tekintve a hosszú oda-vissza utat és a rengeteg látnivalót. 

Elloptam a Babi néni kalapját a "pózolj piramissal" képemhez

Ezt a tavacskát útközben találtuk a dzsungelben

A tequiláról, dióhéjban

Van egy városka Guadalajara mellett 68 kilométerre északra, melynek neve Tequila. Ez számunkra is csak a múlt héten vált világossá, mikor meggugliztuk, mit csináljunk hétfőn, amíg Haziel dolgozik. Szóval ebből a poros  kisvárosból indult világhódító útjára a mexikóiak nemzeti itala.

Ebben a bejegyzésben összeszedtük nektek a Babi nénivel, mit is érdemes tudni a tequiláról, és szeretnénk eloszlatni néhány mítoszt, ami a mi európai fejünkben kering.

Hitek és tévhitek a tequiláról:

1. A tequila csak és kizárólag a kék agavéból készülhet ( latinul Agave Tequilana Weber). Az agavénak több, mint 200 fajtája van, ezekből mezcal készül, hasonló eljárással, mint a tequila.

2. Az agavé nem kaktusz, hanem a spárgafélék családjába és az agavéformájúak alcsaládjába tartozik.

3. Itt a "tequila gold" kifejezés nem került elő.  Van blanco, plata, reposado és añejo. Később elmondjuk, melyik mit jelent:)

4. NEM sóval és lime-mal isszák a tequilát, és főleg NEM húzóra, hanem magában, apró kortyokban, mint egy konyakot (ajánlott 45 perc alatt fogyasztani egy kis pohárral, akkor nem száll az ember fejébe. A só és lime egyébként a rossz ízű tequila elviselhetővé tételét szolgálja).

5. A tequila NEM az agavé leveleiből, hanem a fejéből (ami nem látszik a levelektől) készül, a levágott levelekkel trágyázzák a földet.

Aki Tequilába szeretne látogatni, választhatja a turistás formát, azaz jó drágán, külön busszal, egyenest a lepárlóba. Vagy, vehet egy retúrjegyet a helyi járatra (140 peso, azaz 2.100 Ft oda-vissza), és 50 perc alatt ott terem a városközpontban. Nem kell úgy rohanni, a városka is megér egy pár órát: a főtérről hangulatos reggelizőhelyek nyílnak, lehet nézelődni a tequilakészítők bronzszobrai között, és el lehet látogatni a főtér mögötti utcában megbújó pici, ámde annál érdekesebb Nemzeti Tequilamúzeumba. Belépő 225 forint.

A tequilaültetvények a Világörökség részei.

A főtér Tequilában.

Babi néni egy festmény előtt.

Tequilaszüretelők szobra.

Tequilai utcarészlet.

Na mármost, az útikönyv ajánl két nagy lepárlót, amit meglátogathatunk: José Cuervo és Sauza. Ezeket a márkákat otthon is be lehet szerezni, de a mexikói haverjaink szerint ezek gagyik, ha jót akarunk kóstolni, menjünk vissza a Tequilától 15 km-re fekvő Amatitán falucskába, mert ott van a Casa Herradura ( herradura jelentése lópatkó), az egyik legmenőbb lepárló errefelé, közel sem bonyolít akkora turistaforgalmat, mint a városban lévő másik két hely, ezért cserébe nehéz idetalálni, a világ fenekén van, nagyjából háromszor tévedtünk el, mire megtaláltuk a fegyveres őrrel (!) védett hacienda bejáratát.

Itt elég húzós volt a belépő ( 5.250 Ft átszámítva), de megérte! Egy fiatal csajszi, akinek már a szülei és nagyszülei is itt dolgoztak, vitt minket körbe a hatalmas udvarban, egy golfkocsival, szóval még sétálni sem kellett...Aztán a végén persze kaptunk kóstolót is, egy jó másfél órát kitett a program.

Casa Herradura

Most akkor leírnánk a tequilakészítés lépéseit, néhol képekkel illusztrálva:

1. Elültetik az agavét, mely 5-10 év alatt nő megfelelő méretűre. Nem magról, hanem tőről szaporítják.

2. A tequila-szüretelő ( el jimador) levágja egy külön erre a célra kifejlesztett eszközzel a növény leveleit, hogy csak a fej maradjon.

A jimador bácsit véletlenül éppen Pedrónak hívták.

Babi néni meg a termés.

3. A fejeket egy hatalmas kemencébe dobálják, majd minimum 1 napig főzik őket. Ezt a főtt agavét meg is kóstoltuk, nagyon finom édes, és ez csak a természetes cukortartalom!

Főtt agavé, mmm, fincsi!

4. A sűrű szirupot, amit a főtt agavéfejekből préselnek ki, egy nagy medencébe gyűjtik, majd vízzel higítják. Ez elég undorító színű, nem lenne kedve megkóstolni senkinek.

5. Az agavédzsúszt egy nagy csőrendszeren keresztül a fermentáló hordókba vezetik, ahol mindenféle mikroorganizmusok megerjesztik. Ekkor lesz belőle Mosto Muerto ( olyan, mint a must).

A régi lepárló ma már csak múzeum.

6. Az első desztillálás utáni terméket hívjuk Ordinario-nak, a második utánit pedig Tequilának. A Tequila alkoholtartalma 38-40% között van. A desztillált folyadék elejét és végét ugyanúgy nem használják fel, mint pálinkafőzésnél.

A helyes sorrend: mosto muerto --> ordinario --> tequila

7. Már mehet is az üvegbe a késztermék. Apropó, a Casa Herradurában az üvegeket is tequilával mossák ki, mielőtt beletöltenék a tequilát magát, fertőtlenítés céljából. Ez mindenesetre kérdéses, szerintünk.

8. Következzék a kóstolás! A tequila különböző fajtái különböző időt töltenek tölgyfa-hordókban:

- blanco (fehér): nem hordózik, lepárlás után megy egyenesen az üvegbe!
- plata (ezüst): 45 napig van hordóban, színe még mindig átlátszó.
- reposado ( "pihentetett"): 11 hónapot van hordóban, világos arany színű, kevésbé erős ízű, mint az ezüst.
- añejo (érlelt): legalább 2 évet tölt el a hordóban, színe mély arany, íze még kellemesebb, a nők általában jobban szeretik. Ezt meg tudjuk erősíteni, nekünk is ez ízlett a legjobban.

Salud! - Egészségedre!

9. A kóstolás maga: egy kis korty a szájba, körbe-körbe, hogy mindenhova odaérjen, majd nagy belégzés orron át, lenyelni, és nagy kilégzés. Ezzel a technikával nem lehet berúgni. Ezt tanúsíthatjuk: így "dobtunk be" 20 perc alatt három nagy tequilát ( összesen 12 cent), és meg sem éreztük.

Reméljük, sikerült egy kicsit jobban megismertetni veletek a tequilát, és ezután talán ti is másképp néztek erre az Európában méltatlanul csak a hatása kedvéért fogyasztott italra!

Agavémező és a Sierra Madre.

Látogatás Guadalajarában

Mexikóvárost elhagyva a tőle körülbelül 500 km-re északnyugatra fekvő Guadalajara felé vettük az irányt, mely Mexikó harmadik legnagyobb városa. Van nekem itt egy jóbarátom, Haziel, aki tavaly Pécsen volt cserediák, akkor ismerkedtünk meg. Elvittem filmklubba, kajálni, ide-oda, és megígértette velem, hogy egy év múlva, ha elmegyek Mexikóba, mindenképpen meglátogatom őt. Így is történt.

Guadalajara nagyjából 6-7 óra alatt érhető el busszal Mexikóvárosból, vonatközlekedés az országban nincs, csak 2 helyen, az is a turistáknak, szóval a távolsági busz a legelterjedtebb közlekedési mód, no meg a belföldi repülő. Rengeteg busztársaság ajánl járatokat az ország minden pontjára. Guadalajaráig kb. 10.000 Ft-nak megfelelő forintba kerül a jegy, de ez a prémium kategória ( az economy class nem sokkal olcsóbb). Viszont a busz olyan belülről, mint egy jobb repülő: felszállásnál szendvicset és üdítőt adnak, az ülésekhez kényelmes, kinyitható lábtámasz tartozik, persze légkondi, külön női-férfi WC, és minden ülés támlájában beépített TV, amin lehet filmet nézni, zenét hallgatni, játszani, stb. És a legjobb, van wifi, méghozzá működő!!!

Haziel egy emeletes - kis kertes házban lakik fogorvos szüleivel, így az előtérben megbújó fogorvosi minirendelőn már nem lepődtünk meg. Saját szobát is kaptunk! Rögtön első nap tettünk egy sétát a belvárosban, ami ugyan szép, de csak ezért nem jönne el ide az ember. Beültünk a város legrégibb kocsmájába (Cantina la Fuente), egy sör és ittlétünk első tequilája kíséretében. A western kinézetű és hangulatú helyen középen egy emelvényen zongorista játszott, a vendégek meg kórusban énekelték a mariachi-dalokat.

Az ebédet a San Juan de Dios piacon fogyasztottuk el, első osztályú volt, igazi piaci nyüzsgéssel. Haziel bébikora óta jár ide, azt mondja, a turisták félnek itt étkezni, de nekünk az égvilágon semmi bajunk nem lett az ételtől, ellenben isteni finom volt! A piac egész évben, minden nap nyitva van, a rengeteg beülős hely mellett millió szuvenírt is lehet vásárolni.

Haziel és én, a piacon, ebéd közben

A sétálóutca eleje

Az egyik legjobb dolog itt, hogy lépten-nyomon utcán táncoló emberekbe botlani!

Este Haziel barátaival bandáztunk, söröztünk, énekeltünk, ők gitároztak, aztán én sajnos végérvényesen bealudtam, de ők még továbbmentek valami zenés-táncos mulatságba, ahol kubai élőzene szólt.

Vasárnap, június 19-én apák napja volt, ezért a család elvitt minket egy nagyon népszerű helyre ( El Canelo) a város szélén. Úgy képzeljétek el, mint egy kb. ezer fő befogadására képes fedett grillteraszt. Az ezer főből két turista volt: mi. 

A pult mellett egy kőmedence, szabad tűzön süldögélnek benne a nyársra húzott kecskék (borrego), mi is ezt ettük, elképesztő finom volt! Az asztalok között mariachi-zenészek járkálnak ( a mariachi egyébként ebből a városból származik), illetve még két másik tradicionális zenekar. Az étterem mögött pedig egy gigantikus játszótér van kiépítve a gyerekeknek, jó kis forgóhintával, hogy amit a picik megettek, az a forgóhinta után gyorsan ki is jöjjön:)

Háttérben a "minigrill"

Pózolj mariachi-zenészekkel

Haziel és családja

Nagy szerencsénkre Haziel elvitt minket egy olasz barátjához, Alessandróhoz, aki nagy világutazó hírében áll, mellesleg van egy olasz fagyiboltja, ahol mi is betoltunk némi gelato-t. Alessandro nagyon felpörgött, amikor megtudta, hogy két magyar lánynak kell tanácsot adnia utazás-ügyben, és bő egy órát magyarázott spanyolul, itt-ott olasz felkiáltásokkal fűszerezve, és gyakorlatilag újratervezte a hátralévő két hét programját. Ő már sokszor bejárta a Yucatánt, ismeri Mexikó déli részét, ajánlott nekünk szállásokat, útvonalakat, hol mennyi időt töltsünk, közben kiabált, hadonászott, amolyan olaszosan, mi meg csak győztük kapkodni a fejünket. De úgy néz ki, Alessandrónak köszönhetően nagyon patent útitervünk lett!

Az utolsó napunkat Tequila városában töltöttük, igen, innen indult világhódító útjára a "mexikói pálinka", de ennek külön bejegyzést szentelek, csak várjatok:)

Haziel családja nagyon kedves volt hozzánk, igazán otthon éreztük magunkat náluk. Az anyukája különösen cuki, nem nagyon tudott angolul, úgyhogy spanyolul szenvedtem, amit annyira értékelt, hogy minden második mondatával megdicsérte, hogy milyen nagyon jól beszélek spanyolul (erős túlzás), illetve megköszönte az erőfeszítést, hogy egyáltalán megszólaltam az ő nyelvükön. A mexikóiak nagyon értékelik, ha az ember spanyolul szól hozzájuk, először is rögtön megjegyzik, hogy milyen jól beszélsz spanyolul, annak ellenére, hogy micsoda nehéz nyelv. Ja, csak mert ők nem tanultak még németet...:) 

Utolsó este sétáltunk egyet a kimondhatatlan nevű Tlaquepaque ( nahuatl nyelven azt jelenti: "a hely az agyagföld felett" ) negyedben, mely szintén külváros, de megőrizte régi stílusát, és nagyon híres kézműves termékeiről, na meg a mariachi bandáiról. Ha ezt előbb tudjuk, nappal is eljövünk ide. A végtelen hosszú sétálóutcát galériák, éttermek, kávézók szegélyezik, egy előkelő nyugat-európai város benyomását keltve.

Három nap nagyon kevés volt itt, Haziel méltatlankodott is, hogy miért nem legalább egy hétre jöttünk? De nekünk sajnos sürgős repülnivalónk volt, az úticél a Yucatán-félsziget, egész pontosan Tulum városa, a Karib-tenger partján. A tequilás bejegyzés után innen jelentkezünk:)

Babi néni és Gordito, a kis kövér mariachi-zenész

Mariachik és táncosok szobra egy étterem előtt

A guadalupei Szűzanya története

Szerintem elég sokan emlékszünk még (legalábbis a hölgyek) Consuelára, minden latin-amerikai szappanopera takarítónőjére, aki a guadalupei Szűzanyára esküdött, hogy igazat mond, mikor megkérdezték tőle, tényleg José Armando-e a Esmeralda gyermekének apja. Vagy valami hasonló. Szégyen vagy sem, én először ezekből a csodálatos alkotásokból értesültem a guadalupei Szűzanyáról.

Aztán eltelt 15 év, már nem nézek szappanoperákat, de amikor erre az útra készültem, szemet szúrt, hogy bizony Mexikóvárosban van a bazilika, ahol a Szűzanya képét őrzik. Felrémlett előttem Consuela, és elhatároztam, ide bizony el kell menni!

Nos a Szűzanya történetéről van egy legenda, mely szerint egy szegény azték fiú, aki mit ad Isten, éppen megtért és keresztény lett, szóval ez a Juan Diego nevezetű legény egy decemberi reggelen, 1531-ben éppen sétált a hegyen, mikor megjelent neki Szűz Mária, és arra kérte, mondja meg a püspöknek, hogy építsenek ezen a dombon egy templomot. Juan Diego így is tett, de a püspök nem hitt neki, bizonyságot akart. Erre a Szűz újra megjelent Juan Diegonak, és kérte, gyűjtse össze a rózsákat a hegyen (ugye decemberben vagyunk), és vigye el őket a püspöknek. Juan Diego így is tett, és amikor a püspökhöz érve kinyitotta köpenyét, ott rózsák helyett a Szűzanya képe jelent meg. Ez a köpeny látható ma a bazilikában az oltár felett.

A belvárosból egy átszállással, metróval el lehet jutni a Villa Basilica megállóig, ott pedig nem lehet eltéveszteni a hatalmas tér bal oldalán magasodó, az 1970-es években épült új bazilikát, mely több ezer ember befogadására képes. Azért új, mert van mellette egy régi is, ami kicsit megsüllyedt az évek során – igazából nagyon megsüllyedt, szabad szemmel is látni, illetve amikor bementünk, kifelé csúsztunk a márványpadlón… Szóval a mexikóiak úgy döntöttek, kell egy újat építeni. A biztonság kedvéért van ott egy kupacon még vagy 5 kisebb templom vagy kápolna is. Ez egyébként jellemző a mexikóiakra (az ország elsöprő többsége katolikus) – úton-útfélen feldíszített Mária és Jézus-képekbe botlunk. Legutóbb például a buszállomáson, a pénztár mögött volt egy alig giccses szentkép, karácsonyi villogó égőkkel körbefuttatva.

Balra a régi bazilika, jobbra a napóra, középen én.

Szemben az új bazilika.

Szóval a bazilika: a tér bal oldalán van az új, mint már említettem, jobb oldalán egy napóra, szemben a régi bazilika egy másik templommal, jobbra hátul pedig a keresztút stációi gigantikus méretben. A régi bazilika mögött domb magasodik, gyönyörűen megművelt kerttel, és benne egy hatalmas szökőkúttal, amiben életnagyságnál nagyobb Szűzmária fogadja a hozzá látogató népeket. Na ezt már nem nagyon tudtuk bedolgozni, annyira fájdalmasan giccses volt. Persze mindenhol tonnaszámra lehetett vásárolni a vallási ereklyéket, a foszforeszkáló Jézus-szobortól a zenélő-villogó műanyag  Szűzmária képekig.

Az új bazilika egyébként nagyon szép és letisztult belülről, II. János Pál és Ferenc pápa is miséztek itt. Az oltár előtt,  egy fa kordon mögött papok ülnek, és a hívők sorba állnak gyónni, gondolom non-stop, amíg a templom nyitva tart. De a legjobb rész maga a köpeny, a Szűzanya képével. Egy arany-ezüst keretben lóg az oltár fölött, de nem lehet csak úgy odamenni, nem ám! Le kell menni egy emeletet, és egy komplett mozgó padlóhálózat van kiépítve, ami oda-vissza viszi a híveket. Nagyon vicces nézni a jobbra-balra mozgó (de igazából egy helyben álló), áhítattal felfelé tekintő népeket. 

Az új bazilika belülről

A guadalupei Szűzanya személyesen

Ilyen szép háttér előtt lehet fotózkodni

A bazilika is nagyon szép, de igazából a kertek tetszettek nekem a legjobban. Egy jó kis családi program ide ellátogatni, nézelődni, imádkozni, ebédelni a számtalan sátor egyikében. Na meg persze fotózkodni az iszonyatosan giccses, beállított hátterek előtt, ahol egy színes lóra felülve, virágokkal és szalagokkal díszítve kapnak minket vagy a kiccsaládot lencsevégre, háttérben természetesen az elmaradhatatlan guadalupei Szűzanya portréjával.

Egy a sok kis templom közül, a kertben

A felfoghatatlan szökőkút. Egyebet nem tudok hozzáfűzni.

És ez csak egy sima metrómegálló...

Guadalupe után még maradt némi agykapacitásunk ellátogatni a Diego Rivera múzeumba, ami tulajdonképpen egy darab hatalmas falfestmény. Mint már említettem az előző bejegyzésben, ő Frida Kahlo férje volt, Mexikó ikonikus alakja. Apró adalék, hogy Frida és Diego bújtatták Trockijt mexikói emigrációja során.

A kép címe: Egy vasárnap délutáni álom az Alameda parkban. 15.6 méter hosszú festményről beszélünk, ami felvonultatja a mexikói történelem valamennyi jelentős szereplőjét, Corteztől Benito Juárezig, nagyjából időrendben. A kép középpontjában áll La Calavera Catrina, az elegánsan öltözött csontváz, ami gyakran felbukkan mindenféle ábrázolásban, és a Halál megtestesítője. De felfedezhetjük az alakok között Frida Kahlót, Diegót többször is, illetve a szemfülesek megtalálják I. Miksa mexikói császárt, Ferenc József legidősebb öccsét, a jó öreg Habsburg - famíliából. 

Szerencsére van egy méter hosszú magyarázat a kép előtt, így nem magunktól kell kitalálni, ki kicsoda. Egy jó órát el is töltöttünk ezzel a mókával.