Hajókázás és múzeumok tömkelege

Teotihuacán  mellet a második dolog, amiért a turista Mexikóvárosba látogat, az az Antropológiai Múzeum ( Museo Nacional de Antropologia). A világ egyik legnagyobbjáról és minden fórum szerint legnépszerűbbjéről beszélünk, amely - mint azt már mi is megerősíthetjük - nagyon logikusan és érdekesen van felépítve.

A bejáratot Tlaloc azték esőisten kőszobra őrzi, de ilyenből találunk még vagy százat bent, a múzeumban. A belépő 60 pezó ( 900 Ft), de az útikönyv állításával ellentétben nincs audioguide, mi pedig erre készültünk. Ugyanis - mint az már sokszor világossá vált - a mexikóiak nem árasztanak el mindent angol feliratokkal, úgy vannak vele, több mint 500 millió ember beszél spanyolul, az a maradék aki meg nem, és ennek ellenére ide mer látogatni, tanuljon meg. Ugyan a bejáratnál ajánlkozott két idegenvezető-forma is, hogy körbevezetnek minket, de ekkor még azt hittük, lesz audioguide, illetve az ő angoljuk olyan volt, hogy nem tudtuk elkülöníteni, mikor beszélnek angolul és mikor spanyolul.

A múzeum bejárata. Olyan nagy darab vagyok, hogy kitakarom a kőszobrot (igazából a másik oldalon van).

Az udvar, meg a Babi néni. Innen nyílnak a termek.

A Nap köve (Piedra del Sol), ezt meg tudtam jegyezni.

A középső, nyílt udvarról az óramutató járásával ellentétesen kezdődnek a termek, időrendben, minden egyes terem a mexikói történelem egy-egy korszaka: preklasszikus, Teotihuacán, olmék, tolték, maya, azték, és a többi. Annyira nagyon - nagyon sok minden van itt, hogy most már biztos inkább idegenvezetőt fogadnánk, mert két óra után már csak annyit fogtunk fel a látnivalókból, hogy edény-váza-kőszobor-edény-váza-törött szobor-edény-váza-még egy edény. De összességében egy gyönyörű és érdekes hely, csak kell egy vezérfonal, ami végigvisz a történelmen, azaz a különböző termeken, mert beletörik az ember agyveleje. 

Akinek van ideje és kedve, ellátogathat az állatkertbe is, ha már erre jár, ugyanis a múzeummal szembeni parkban helyezkedik el, és a belépés díjtalan. Kivéve a pillangó-és hüllőházakat, oda volt valamennyi beugró. Mi a pillangókat mindenféleképpen meg akartuk nézni. Ez az állat valamiféle jelképe lehet az országnak, mert még a pénzükre is rátették. Egy kedves diákmunkás nagy buzgón magyarázott nekünk a pillangók életéről és haláláról, de sajnos a biológiai szókincsem sem tökéletes spanyolból, de azért mutogatós és ismételgetős-körülírós módszerrel végül megértettük egymást. Volt egy gyenge próbálkozásunk a "Do you speak English?"-sel, melyre ő rövid hezitálás után tagadó választ adott. Szerintem mérlegelte, hogy itt és most neki bizony kőkemény biológiaórát kéne tartania angolul, mely feladattól megrettent. 

Az állatkert egyébként aranyos, amolyan sima állatkert, eltekintve a háttérben magasodó felhőkarcolóktól. Mire gondolhat az antilop, ha felnéz ezekre? Illetve attól, hogy a bejáratnál fegyveres őrök kutatják át a táskádat. Mondjuk ez itt még a távolsági buszpályaudvaron is jellemző, lassan kezdünk hozzászokni a folyamatos rendőri jelenléthez.

Átlátszó szárnyú pillangó

Íme az antilopok természetes lelőhelye

Babi néni ismerkedik egy nagy szőrös nyolclábúval. Én megköszöntem a lehetőséget, de ezt nem vállaltam be.

Első itt töltött csütörtökünk Xochimilkóban indult, mely Ciudad de Mexico egyik kerülete, amolyan kertváros. már amennyiben lehet kertvárosról beszélni egy 21 milliós város esetében. Az egyik metróállomás végállomásától egy HÉV-szerűséggel (Tren Ligero) lehetett volna eljutni Xochimilkóba, ha éppen nem késik a vonat, és nem ott áll fél Mexikó, hogy felszálljon rá.

Szerencsénkre odalépett hozzánk egy fiatal srác, és felhomályosított, hogy az út túloldaláról indulnak buszok is, amelyek ugyan lassabbak, de legalább járnak. Nagyon hálásak voltunk a belső infóért, magunktól rá nem jöttünk volna. Ez egyébként jellemző a mexikóiakra: eddig bármikor megálltunk bizonytalankodni, 30 másodpercen belül odajött valaki, hogy tud-e segíteni. És ez egy többmilliós metropolisz!!!!

Hihetetlen, de a busz és a HÉV is ingyenesen közlekedik, nem is értettük, hogyan. A sima metrójegy sem égbekiáltó összeg, egy darab kb. 75 forintba kerül, és akárhányszor átszállhatsz vele a 12 metróvonal bármelyikén...

A buszon persze megint csak mi voltunk külföldiek, ezt hamar kiszúrta a nép, és elkezdtek kíváncsiskodni, kik vagyunk, merre megyünk, majd szinkronban tanácsot adni, hol is kéne leszállni Xochimilkón belül. Mivel a főtanácsadó öreg bácsinak nem nagyon volt már foga, kissé hiányosan értettem, amit magyaráz, pedig közben zsebszótáraztunk is. Szerencsére a megfelelő megállónál ( ami persze nem volt kitáblázva), kórusban kiabált a busz népe, hogy ITT és MOST kell leszállnunk, de a sofőr meg már csukta be az ajtókat, erre elkezdtek kiabálni a sofőrnek, hogy ez a két szerencsétlen még leszállna. Majd jókedvűen elintegettük őket, és elindultunk a kikötő felé.

Xochimilko ugyanis az úszó piacáról híres, mikor is hétvégente hajókról árulják a virágokat, ételt-italt a helyiek, a szűk kis csatornákon kanyarogva. Sajnos hétköznap nincs piac, de hajót így is lehetett bérelni, ami elvitt egy körre a csatornarendszerben. A vizet lakóházak szegélyezik, sokan csak csónakkal tudnak elmenni hazulról, ami azért elég menő, valljuk be. A színes ladikok 350 pezóba ( 5.250 Ft) kerülnek óránként, húsz személyesek, és ugyanannyi egy embernek, mint húsznak. Turistára persze hiába vadásztunk, hogy esetleg osztozzunk a költségeken, mert megint csak ketten voltunk, úgyhogy felfogadtunk egy jóembert, aki elvitt minket hajókázni. A házigazdánk figyelmeztetett, hogy figyeljünk oda, mert sokszor több pénzt kérnek, az ő anyukáját 1000 pezóval húzták le, pedig mexikói. Mi végül csak 500 pezót fizettünk, mert Juan (így hívták az evezősünket, persze, hogy máshogy hívták volna), tett egy kis kitérőt valami másik csatornába, ezért került többe a megbeszéltnél. Mondjuk nem érte meg, de annyi baj legyen, kollaterális veszteség. 

Babi néni átvette az irányítást

A csatorna fölé boruló fák

Még így, piac nélkül is élvezetes elmenni csónakázni, gyönyörű virágok nőnek a parton, olyanok, amilyenekkel otthon vért izzadsz, hogy életben tartsd, itt meg csak úgy nő magától, többméteresre. Be lehet kukkantani egy-egy udvarba, ahonnan szól a mexikói zene, az emberek teregetnek, kapálnak, kutyával játszanak, meg lehet látni mindenféle vízimadarakat is. Jó egy kicsit a csend és a természet a nyüzsgő centrum után.

Rátaláltunk egy kézműves piacra is, ahol bioételektől kezdve a kézi szőtteseken át az ezüstékszerekig mindent lehetett kapni, én is vásároltam egy-két-három dolgot. A kávés standnál kávélikőrrel kínáltak minket, mondták hogy vigyázzunk, mert 20%-os, nagyon erős. Tartottam nekik egy rövid ismertetőt a magyarok és a pálinka mítikus kapcsolatáról, erre rögtön mondták, hogy akkor ez nekünk csak valami üdítő.

A városka mindenképp megér egy sétát, különösen a zegzugos élelmiszerpiac, ami nem messze van a kézművesektől. Itt árulnak mindenféle halott állatokat, persze hűtés nélkül, meg lehet ebédelni is. Le is ültünk egy ilyen kis helyre, ahova invitáltak minket. Mit tesz Isten, nem volt senki külföldi rajtunk kívül, csak helyiek, gondoltuk, itt biztos tuti a kaja. Az is volt. Én marhagyomorból készült levest ettem, hagymával, lime-mal, oregánóval, ami a tulajdonos néni anyukájának receptje szerint készült, mint ezt utóbb elárulta nekünk, amikor leült az asztalunkhoz dumálni. Neki sem volt fogalma sem, hol lehet ez a Magyarország, de nagyon örült nekünk.

Falatozás közben nézegettük az elhaladó népeket, miközben bevásároltak, trécseltek, ettek-ittak-nevettek, és azon gondolkodtunk, miért menne az ember máshová, ha Mexikóba is jöhet:)

Jó étvágyat a sajtos-avokádós quesadillához!

Búcsú Xochimilkótól

A városba érkezvén még volt egy feladatunk mára, nevezetesen Frida Kahlo, a híres mexikói festőnő házának (Casa Azul vagy Museo Frida Kahlo) meglátogatása. Sajnos csak kívülről készült fénykép, de ez a hely, higgyétek el nekem, kihagyhatatlan, Sok múzeumban jártam már sok országban, de ez a top tízben is előkelő helyet foglal el.

Itt született, élt és halt meg a tragikus sorsú Frida, akinek édesapja magyar származású zsidó, Németországon keresztül emigrált Mexikóba. Frida 18 éves korában súlyos buszbalesetet szenvedett, gerince és csípője összetört, több, mint 30 műtéten esett át, és soha nem lehetett gyermeke. A fájdalom, a testi és lelki kínok motívumai ( fűző, mankó, gerincoszlop, embrió) rendre megjelennek műveiben. Íme az egyik kedvenc képem tőle:

Férje, aki mellesleg össze-vissza csalta, Mexikó egyik leghíresebb festő-politikusa, Diego Rivera volt, az ő múzeumába holnap látogatunk el a tervek szerint. Aki többet szeretne tudni Frida és Diego életéről, az mindenképp nézze meg a "Frida" című filmet, Salma Hayekkel és Alfred Molinával a főszerepben, szuperjó alkotás!

A ház maga olyan, mint egy kis paradicsom, hatalmas kerttel, millió virággal, fákkal, és végig lehet menni a teljesen berendezett hálószobákon, konyhán, étkezőn és műtermen. Az audioguide zseniális, mindenképp ajánlom. A belépésnél elfogadták a diákigazolványomat, így csak 40 pezót kellett fizetnem ( 600 Ft), a felnőtt belépő 120 pezó ( 1.800 Ft). 

A Casa Azul ( Kék ház) kívülről

Piramisok és pankráció

A turisták nagy része Teotihuacán piramisai miatt látogat Mexikóvárosba, hiszen csak 50 kilométerre vannak a nyüzsgő fővárostól. Érdemes kora reggel elindulni, egy jó órát-másfél órát számolni a kijutásra. A buszok az Autobuses del Norte állomásról indulnak, menetrend szerint, elég sűrűn. A jegy kb. 1.500 forint per fő, oda-vissza. Mondjuk a sofőrok vezetési stílusa hagy némi kívánnivalót maga után, de a mexikói közlekedési morálnak egy külön bejegyzést fogok szentelni. Megéri.

 A hely eredetét homály fedi, tekintve, hogy elég régen, Krisztus előtt 100-200 körül építették. Nem tudni, kik és miért, vagy hogy hogy hívták őket, mert írásos emlék nem maradt fenn utánuk. Teotihuacán volt a prekolumbián időkben Közép-Amerika legnagyobb városa, 175.000 fő körüli lakossággal. Virágzó társadalom, ami egyre csak nőtt és nőtt. A régészek szerint egyébként ez lehetett a veszte, azaz hogy túlnőtte magát. Egyre több ember áramlott ide az akkori világ különböző részeiről, akiket már sem élelmezés-ügyileg, sem egyéb szempontból nem volt képes ellátni a metropolisz. Az egyik teória, hogy a nép fellázadt a vezetői ellen, és felégették a várost, erre utalnak az egyik piramis belsejében feketéllő falak. Aztán pár száz évvel később az aztékok megtalálták ezt a szellemvárost, és elnevezték Teotihuacánnak, ami annyit jelent: ahol az istenek születtek (az egyik fordítás szerint).

Nem meglepő módon az UNESCO világörökség része

Ez a szegény pára minden nap itt héderezik

Érdemes egy napot rászánni erre a túrára, és korán kiérni a fővárosból, mielőtt a tömeg megérkezik. Mi ugye a keddi napot választottuk, tehát nem voltak zavaróan sokan, ellenben összefutottunk egy magyar testvérpárral, Zsolttal és Zsomborral, akikkel együtt lógtunk egy kicsit a romoknál. Korán érkezni azonban nemcsak a turisták, hanem a perzselő nap miatt is érdemes, ugyanis nincs túl sok fa a környéken, a romok között konkétan egy sem, csak néhány az út mentén. Mivel nem hiszek a naptejben, nem is kentem be magam, így jutalomból leégett picit a fejem, illetve a nyakam azon része, ami a pólóból kilógott, most úgy nézek ki, mintha egy bizarr vörös gallért húztam volna fel magamra. Na de aki hülye, ugye...

A belépő 65 pezó volt ( kb. 850 kemény magyar forint), meg még bedobtunk ebéd gyanánt egy quesadillát ( olyan mint a tortilla, csak össze van hajtva, de talán egyszer megtanulom, mi a különbség ezek között az ételek között), az olyan 300 forint körül volt. Amint már talán említettem néhányatoknak, Mexikó nem iszonyatosan drága hely, csak egyszer a repjegyre kell összespórolni a pénzt, aztán utána sokkal olcsóbban ki lehet jönni, mint a legtöbb nyugat-európai országban. 

A pénzügyi kitekintés után vissza a piramisokhoz: kettő nagyobb darab van (a nagyobbik 63 méter), a Nap és a Hold piramisa, melyek a Holtak útja mentén helyezkednek el, mely 3.2 kilométer hosszú, és kisebb terek tagolják. Egy kisebb építmény Quetzalcóatl temploma, a város közigazgatási központjában ( La Ciudadela), melyet a tollas kígyóistennek ( az ő neve a kimondhatatlan Quetzalcóatl) szenteltek. 

Kilátás a piramisokra a Tollas Kígyóisten templomáról

Bal oldalt a Kígyóisten kőfeje,a templom oldalán. Ilyenből van még vagy húsz.

Calzada de los Muertos ( A Holtak útja), útban a piramisok felé

Kell egy kis kondi a piramisok megmászásához, csak a Nap piramisa 230 lépcső, egy irányba, de onnan le is kell jönni. A találékony mexikói iskoláscsapat fenéken csúszott le lépcsőről lépcsőre, aminek a szülők biztos nagyon örültek otthon. Volt, aki a négykézlábas technikát választotta, volt, akit kézben hoztak fel, de mindenki fel - és lejutott végül. A kilátás páratlan, hegyek és zöld  mezők, amerre a szem ellát. A csendes elmélyülést csak a mozgóárusok zavarják meg, akik egyszerűen nem akarják megérteni, hogy nem akarsz percenként nyakláncot, fülbevalót, kőszörnyecskét, és egyéb nélkülözhetetlen dolgokat vásárolni. Mind közül a legborzasztóbb egy síp volt, ami egy haldokló jaguár hangját utánozta, ha belefújt a gazdája. Ezt az árusok lépten-nyomon megtették, az első 10 alkalommal sokkot kaptam, néztem, merre van a vadállat, aztán hozzá lehetett szokni. Ha egyszer majd valakit nagyon utálok, biztosan veszek egy tucattal a gyerekeinek.

Még mindig a Holtak útján

A Nap piramis aljánál...

...és a tetején. Háttérben a Hold piramisa.

Babi néni megpihen a Hold piramisán, háttérben a Nap piramisa, csak hogy ne legyen unalmas.

Délután 3 körül kivégeztük a piramisokat, ezért visszaindultunk a halott városból a nagyon is élőbe, Mexikóvárosba. Mivel relatíve korán visszaértünk, és még nem voltunk fáradtak (talán csak egy kicsit odaégtünk, de sebaj), kinéztük az útikönyvből, hogy itt bizony ma este Lucha Libre lesz! Erre hadd térjek ki bővebben.

A Lucha Libre (magyarul szabad harc), az egyik legnépszerűbb sport Mexikó-szerte, egy amolyan birkózás-féle, vagy inkább pankráció, mert szabályok nem nagyon vannak. Maszkos harcosok gyepálják egymást a ringben egy egész estét betöltő program keretében, a közönség meg őrjöng, ordibál, popcornt eszik és sörözik. Na mi is ugyanezt csináltuk, csak popcornt nem ettünk hozzá.

Szóval magamtól sosem mennék el egy ilyen eseményre otthon, de itt, Mexikóban ez olyan természetes esti program, mint nekünk a színház. Minden korosztály képviselteti magát, előttem egy ötéves fiúcska ült, aki a műsor végére elszundikált.

A luchadorok (így hívják a maszkos harcosokat) színes maszkban, és csilli-villi cicanadrágban vagy fecskében ugrálnak egymás hátán és rúgják fejbe a másikat, de mindez csak show, akrobatika az egész, melynek minden mozdulata jó előre ki van találva, be van gyakorolva.

A belépő és a program

Maga a buli az Arena Mexico-ban volt, fél 8kor gyülekezett a nép, táskákat átvizsgálták, fényképezőt le kellett adni, úgyhogy sajnos csak a netről tudtam leszedni pár képet. A belépő 1.500 forintnak megfelelő pezó volt, melyet egy könyvesboltban lehetett megvenni a főtértől nem messze.

Az 5. ringbe kaptunk helyet, ami így is vészesen közel volt a küzdőtérhez, ami középen, egy emelvényen helyezkedett el. Azért írom, hogy vészesen közel, mert nem egyszer landolt egyik-másik harcos az első sorban ülők nyakában.

A Lucha Libre - maszkok, kábé mindenhol lehet venni ilyet.

Arena Mexico

Mi szépen helyet foglaltunk, aztán elkezdődött a banzáj. Nagymellű fürdőruhás csajok táncikálása közepette vonultak be a harcosok, egyszerre 4-6 pasas küzdött, mindig két csapatra osztva, három menetben. Hát olyanokat kaptak az arcukba, hogy bizony nemegyszer felszisszentünk mi is. Népszerű figura volt a Chuck Norris-féle pörgőforgórugás, illetve a kötélre felállás és onnan a fekvő ellenfélre vetődés. De volt itt ringből kidobálás, ketten lefogják - egy üti figura, meg amit el lehet képzelni. Érdemes beírni a youtube-on, hogy Lucha Libre, és rögtön képet kap az ember, miről is van szó.

Mi is drukkoltunk ezerrel, közben ittuk a Corona sört, meg beszélgettünk a mellettünk ülő mexikói srácokkal, akik megtanítottak pár vezényszóra, amit akkor kell bekiabálni, ha elégedetlenek vagyunk egy-egy harcossal, Ezeket most itt nem részletezném. A nagy pörgés közepette aztán mi is elfáradtunk, meg a luchadorok is rommá verték egymást, úgyhogy szépen összeszedtük magunkat, és este 11-kor  hazaérvén, arccal előre ágyba zuhantunk.

¡Bienvenidos a México!

Ugyan miért is ment volna simán az indulás. Már meg sem lepődtem, hogy vasárnap hajnali öt órakor Ferihegyre érkezvén azzal a hírrel fogadtak minket, hogy Air France sztrájk van, ezért sajnos törölték a járatunkat, sorba kell állni és újrafoglalni. Oké, semmi baj, persze, sztrájkoljanak csak az EB idején, csak nekünk meg adjanak egy jegyet, amivel maximum egyszer kell átszállni Mexikóig.

Adtak is, British Airways lett a vége, egy négyórás csövezéssel a Heathrow reptéren, így a tervekhez képest kis csúszással, este fél 8-ra értünk Mexikóvárosba. Hihetetlen gyorsan átsurrantunk a bevándorlási részlegen, felszedtük a csomagjainkat, és irány a taxiállomás.

Nagyon jó a rendszer, már csak fix áras taxik jöhetnek a reptérre, a viteldíj pedig a célzónától függ. Megvettük előre a 230 pezós jegyet ( kb. 3000 Ft), odaadtuk a taxisofőrnek a blokkot, és 20 perc alatt a szálláson voltunk. Ez nyilván kárpótlás volt a reggeli fiaskóért az Égtől, mert ilyen simán se sikerült még megérkezni sehova.

A szállásunk a katedrális mögött van, 3 perc sétára a főtértől (Zócalo), az Airbnb oldalon keresztül foglaltuk. A házigazda csajszi nagyon jófej, a szoba szép és tiszta, a wifi kifogástalan, és mindezt 3.000 Ft per fő per éj áron, ami testvérek között is elég baráti.

Szerencsére a jetlag idefelé nem olyan durva, ezért egy tízórás alvás után is még csak reggel 8 óra volt, amikor felkeltünk. Az időeltolódás mínusz 7 óra Magyarországhoz képest. Olyan 9 felé sikerült is elindulni, gondoltuk, megnézzük ezt a főteret, és bedobunk egy kávét meg némi reggelit. Na most hajnali fél 10-kor még minden zárva volt, éppen csak pakoltak kifelé a boltosok, és mosták a járdát. Mi jó turistákhoz híven rövidgatyában indultunk útnak (mert hát mégiscsak nyaralunk), de rajtunk kívül mindenki hosszúgatyában, vastag pulcsiban és esetenként kabátban grasszált, szóval nem lógtunk ki a sorból, á nem.

A Zócalo a világ egyik legnagyobb tere, melynek egyik oldalát a katedrális foglalja el, ami az amerikai kontinens legnagyobbja. A tér maga kábé teljesen üres, közepén egy zászlórúddal, amire egy megmagyarázhatatlan méretű mexikói zászlót húznak fel külön erre a célra rendszeresített katonák. Aztán este le is engedik. Íme néhány kép:

CDMX-Ciudad de México - Distrito Federal

Babi néni a Zócalo sarkán, háttérben a katedrális

Itt engedik a zászlót lefelé.

Egy laza reggeli következett( mikor végre 10 körül kinyitottak a kávézók is). Sok helyen volt reggeli menü, mi fejenként 70 pezóért ( kb. 1.000 Ft) kaptunk egy nagy adag tojást (igény szerint elkészítve), helyben sütött kenyérrel, vajjal, lekvárral és kávéval. 

A barna trutyi - igen, tudom  mire hasonlít. De a látszat ellenére nagyon finom volt, feketebab-szósz, azt hiszem.

Úgy döntöttünk, a katedrálisnál kezdjük meg városismerkedési túránkat. Itt éppen mise ment, de ez senkit nem zavart, a turisták simán bemehettek. Apropó turista. Errefelé nincs sok, főleg nem európai, ezt annyira nem is bánjuk. A templomba nincs belépődíj, szépnek szép, olyan, amilyennek egy tisztességes katedrálisnak lennie kell. Azonban ami igazán érdekessé teszi, az a két tornya és a harangjai. Óránként indul vezetett túra fel a templom tetejére, melynek ára 20 pezó ( 300 Ft), és felvisznek mindkét toronyba, illetve elmesélik a rengeteg harang történetét. Az idegenvezetőnk egy cuki öreg toronyőr bácsi, aki meg is kongatta a harangokat a kedvünkért. Babival gondolkoztunk, hogy angol vagy német idegenvezetést kérjünk-e, de szerencsére nem kellett választani, mert a bácsi csak spanyolul beszélt. Mivel a katedrálisokkal kapcsolatos spanyol szókincsem meglehetősen hiányos, olyan nagyon sok mindent nem értettünk a dolgokból, eleve 10 percig tartott rájönni, hogy a "campana" harangot jelent, pedig ezt egy mondatban háromszor mondta el a bácsi. Na sebaj, a látvány így is elég tuti volt. Ja nem voltak ám kiépített lépcsők meg turistavédő ezmegaz, simán ráeresztettek minket a katedrális tetejére, hadd sétáljunk kicsit.

A Zócalo a katedrális tetejéről

Ha nem lett volna elég a magasságból, hát elsétáltunk a pár utcányira nyugatra magasodó Torre Latinoamericana felé, mely egy 188 méter magas torony, ami sokáig a legmagasabb volt ezen a vidéken. Elég masszív építmény, amikor az 1985-ben egy földrengés fél Mexikóvárost hazavágta, ez a torony meg se mozdult. A 90 pezós ( kb 1.300 Ft-os) belépő kicsengetése után lifttel visznek fel a 37. emeletre, majd innen lehet még tovább, egészen a 44. emeletig felmenni, ahonnan pazar kilátás nyílik a hegyek között elterülő fővárosra. Szerencsére tiszta időnk volt, így jó messzire elláthattam volna, ha felveszem időben a szemüvegemet:)

Torre Latinoamericana

Babi néni a magasban

Kilátás a 44. emeletről: a Palacio de Bellas Artes (Szépművészeti Palota), mellette az Alameda park.

Pihenésképpen a torony után bevettük magunkat az Alameda parkba, és a szökőkút mellé telepedve figyeltük, hogy hömpölyög végig a hétfő a város népén. Ötpercenként jött egy kéregető vagy rágógumi-árus, de nem voltak erőszakosak, értették, hogy No,gracias, bár én nem nagyon értettem, mit kértek, de valószínűsítem, hogy pénzt. Gyerekek szaladgáltak a szökőkút körül, öltönyösök ebédeltek, és minden bámészkodóra jutott két szocmunkás, akik a parkot takarították. De tényleg, olyan tiszta volt, hogy nem is értettük.

A park túloldalán van a híres mexikói festő, Diego Rivera múzeuma, amely hétfő lévén zárva volt, ide visszajövünk máskor. Mellette viszont sikerült lencsevégre kapni egy csapat sakkozó férfit, akik egy kertben múlatták az időt. Innen egy lépésre volt egy placc, ahol egy piacféleségbe botlottunk, lehetett kapni mindent, hamisított cédéktől kezdve a pókemberes malacperselyen át a nyilván eredeti Ray Ban napszemüvegekig. Mivel éhesek voltunk, és szeretünk veszélyesen élni, beültünk egy ígéretes bódéba, hogy megízleljük, milyen is a mexikói streetfood. Biztató jel volt az asztalok és környezetük tisztasága, az egyszerhasználatos zacskóval (!!!) borított tányérok, és a kihelyezett kézfertőtlenítő. Megjelent egy pincérbácsi, aki úgy nézett ki, mint minden latin-amerikai szappanoperában a kertész. Felsorolt negyvenkétféle ételt, amiből csak a tortillát értettük, úgyhogy azt rendeltünk. Csirkével, sült krumplival, hagymával-zöldbabbal. Ki volt téve salsa szósz, guacamole és lime, ezzel jól megküldtük a tortillákat, aztán sírva ettünk tovább, mert csípősre sikeredett. De nagyon. Ennek immár 7 órája, eddig gyomorügyileg semmi bajunk, tehát bizakodunk. Mondjuk itt nem is szaladgáltak patkányok a lábamnál, mint például Bangkokban. Megjegyzem, ott sem lett semmi bajom az utcai kajától. Csak ésszel kell, ugye, jeget nem kérni semmiféle italba!

A sakk-szakkör

Éljen a streetfood

Mire ezt olvassátok, mi már bőven aludni fogunk, de csak azért, hogy holnap útra keljünk Teotihuacánba, hogy jól megnézzük magunknak a piramisokat. 

Indulás előtt...

Kedves barátok, ismerősök, családtagok, ismeretlen okokból idetévedt Olvasó!

Eljött egy újabb nyár, és egy év kihagyás után úgy döntöttem, ismét útra kelek. A cél ezúttal Mexikó, szám szerint a 25. ország, amit életem során meglátogatok. Útitársam jóbarátnőm, Németh Diána ( ismertebb nevén Babi néni). Vele és fejenként két darab 50 literes hátizsákkal vágunk neki a nagy ismeretlennek, némi spanyoltudással és egy kis vakmerőséggel felfegyverkezve.

Ez a blog annyiban lesz kicsit más, mint az eddigiek ( akik olvasták a japán, amerikai és indonéz blogjaimat, már tudják), hogy ugyan most is elsősorban a családnak és barátoknak írok, de szeretnék több hasznos tippet, trükköt, információt leírni, ha esetleg egy hazánkfia Mexikóba váltana repjegyet magának. Sok-sok oldalt bújtam a neten, de többnyire angol nyelvű leírásokat, úti beszámolókat, blogokat találtam, így remélem, ez a Mexikó-blog kicsit hiánypótló is lesz ezen a téren.

Íme egy térkép, amit ügyesen kinyomtattam a netről, majd két színkiemelő segítségével egy vázlatos útitervet skicceltem rá. A zöld vonalak a buszos utakat, a rózsaszín a repülőset hivatott ábrázolni. Mexikóvárosból kezdjük a tripet, majd délre csorgunk a Yucatán-félsziget irányába. Meglátjuk, belefér-e minden!

Amit az utazás előtt mindenképp tanácsolnék:

- az oltások. Nekem Indonéziába két évvel ezelőtt ugyanazok az oltások kellettek, amik most Mexikóba is kellenek, ezért most nem került egy fillérembe sem, de anno 2 éve olyan 15.000 Ft körüli összeget csengettem ki az ÁNTSZ-nél a vakcinákért. Erősen ajánlott oltások: hepatitis A ( két oltás, fél év különbséggel), hepatitis B (érdemes előtte titert nézetni egy vérvétel keretében, hátha nem is kell beadatni),  DiPerTe emlékeztető és hastífusz elleni oltás. Mondják még a malária elleni tablettát is, de ez irgalmatlanul sokba kerül, ráadásul nem is tervezünk dzsungelbe menni, tehát ezt mellőztük. 

- nyelvtudás. Azt mondják, a mexikóiak legalább annyira jól beszélnek angolul, mint az átlag magyar honpolgár, tehát sehogy. Minden fórumon az egyes számú tanács egy alapszintű spanyol nyelvtudás volt. Jómagam lassan 3 éve tanulok spanyolul, olyan gyenge középszinten lehetek, tehát abban reménykedem, csak nem adnak el egy üveg tequiláért.

- útikönyv. Az évek során kikristályosodott, hogy nekem a Rough Guide - sorozat útikönyvei váltak be a legjobban, sokkal jobban szerettem őket, mint a Lonely Planet-et. Sajnos ez csak angol nyelven érhető el, de nagyon kompakt, részletes leírások és térképek vannak benne, képekben ellenben nem bővelkedik, de jó a képzelőerőnk. Az amazon.com-ról használtan be lehet szerezni, ez a példány vadonatújnak néz ki, és kb. 5.000 forintba került, plusz a szállítás:

- hátizsák(ok). Javaslnék egy nagyobb, minimum 50 literes és egy kisebb, amolyan iskolatáska-féleséget. A nagyobbik mehet a repcsi csomagterébe, a kisebb meg a fedélzetre. Én még becsomagoltam egy még kisebb hátizsákot (lassan összerakok egy hátizsák-matrioskát), amibe kisebb városi túrákra lehet pakolni. Próbálkoztam gurulós bőrönddel, de igazi fájdalom volt végigrángatni egy-egy poros földúton, meg felszenvedni több emeletnyit, azonkívül tönkre is ment a végére. Szóval ilyen hosszabb, nem strandon fekvős utakra hátizsákok tömkelegét viszem.

- vízum - van egy jó hírem: NEM KELL! Azaz nem kell itthon elzarándokolni a budapesti mexikói nagykövetségre ( bár nagyon kedvesek, beszéltem velük telefonon), hanem elég a reptéren vagy a gépen egy papírt kitölteni, ezzel 180 napig tartózkodhatunk az országban turistaként. 

- pénz. Mivel információim szerint a mexikóiak nem nagyon tudják, merre van Magyarország, vagy hogy létezik-e, ezért ne is próbáljunk forinttal kilincselni a pénzváltókban. A legbiztosabb, ha amerikai dollárt viszünk, azt mindenhol beváltják (nagyon remélem), vagy esetleg eurót, amit bankokban váltanak be.

Azt hiszem, nincs más hátra, mint előre, holnap hajnalban indulás Ferihegyről, az Air France menetrend szerinti járatain először Párizsba, majd Mexico Citybe!