A bejáratot Tlaloc azték esőisten kőszobra őrzi, de ilyenből találunk még vagy százat bent, a múzeumban. A belépő 60 pezó ( 900 Ft), de az útikönyv állításával ellentétben nincs audioguide, mi pedig erre készültünk. Ugyanis - mint az már sokszor világossá vált - a mexikóiak nem árasztanak el mindent angol feliratokkal, úgy vannak vele, több mint 500 millió ember beszél spanyolul, az a maradék aki meg nem, és ennek ellenére ide mer látogatni, tanuljon meg. Ugyan a bejáratnál ajánlkozott két idegenvezető-forma is, hogy körbevezetnek minket, de ekkor még azt hittük, lesz audioguide, illetve az ő angoljuk olyan volt, hogy nem tudtuk elkülöníteni, mikor beszélnek angolul és mikor spanyolul.
A múzeum bejárata. Olyan nagy darab vagyok, hogy kitakarom a kőszobrot (igazából a másik oldalon van).
Az udvar, meg a Babi néni. Innen nyílnak a termek.
A Nap köve (Piedra del Sol), ezt meg tudtam jegyezni.
A középső, nyílt udvarról az óramutató járásával ellentétesen kezdődnek a termek, időrendben, minden egyes terem a mexikói történelem egy-egy korszaka: preklasszikus, Teotihuacán, olmék, tolték, maya, azték, és a többi. Annyira nagyon - nagyon sok minden van itt, hogy most már biztos inkább idegenvezetőt fogadnánk, mert két óra után már csak annyit fogtunk fel a látnivalókból, hogy edény-váza-kőszobor-edény-váza-törött szobor-edény-váza-még egy edény. De összességében egy gyönyörű és érdekes hely, csak kell egy vezérfonal, ami végigvisz a történelmen, azaz a különböző termeken, mert beletörik az ember agyveleje.
Akinek van ideje és kedve, ellátogathat az állatkertbe is, ha már erre jár, ugyanis a múzeummal szembeni parkban helyezkedik el, és a belépés díjtalan. Kivéve a pillangó-és hüllőházakat, oda volt valamennyi beugró. Mi a pillangókat mindenféleképpen meg akartuk nézni. Ez az állat valamiféle jelképe lehet az országnak, mert még a pénzükre is rátették. Egy kedves diákmunkás nagy buzgón magyarázott nekünk a pillangók életéről és haláláról, de sajnos a biológiai szókincsem sem tökéletes spanyolból, de azért mutogatós és ismételgetős-körülírós módszerrel végül megértettük egymást. Volt egy gyenge próbálkozásunk a "Do you speak English?"-sel, melyre ő rövid hezitálás után tagadó választ adott. Szerintem mérlegelte, hogy itt és most neki bizony kőkemény biológiaórát kéne tartania angolul, mely feladattól megrettent.
Az állatkert egyébként aranyos, amolyan sima állatkert, eltekintve a háttérben magasodó felhőkarcolóktól. Mire gondolhat az antilop, ha felnéz ezekre? Illetve attól, hogy a bejáratnál fegyveres őrök kutatják át a táskádat. Mondjuk ez itt még a távolsági buszpályaudvaron is jellemző, lassan kezdünk hozzászokni a folyamatos rendőri jelenléthez.
Átlátszó szárnyú pillangó
Íme az antilopok természetes lelőhelye
Babi néni ismerkedik egy nagy szőrös nyolclábúval. Én megköszöntem a lehetőséget, de ezt nem vállaltam be.
Első itt töltött csütörtökünk Xochimilkóban indult, mely Ciudad de Mexico egyik kerülete, amolyan kertváros. már amennyiben lehet kertvárosról beszélni egy 21 milliós város esetében. Az egyik metróállomás végállomásától egy HÉV-szerűséggel (Tren Ligero) lehetett volna eljutni Xochimilkóba, ha éppen nem késik a vonat, és nem ott áll fél Mexikó, hogy felszálljon rá.
Szerencsénkre odalépett hozzánk egy fiatal srác, és felhomályosított, hogy az út túloldaláról indulnak buszok is, amelyek ugyan lassabbak, de legalább járnak. Nagyon hálásak voltunk a belső infóért, magunktól rá nem jöttünk volna. Ez egyébként jellemző a mexikóiakra: eddig bármikor megálltunk bizonytalankodni, 30 másodpercen belül odajött valaki, hogy tud-e segíteni. És ez egy többmilliós metropolisz!!!!
Hihetetlen, de a busz és a HÉV is ingyenesen közlekedik, nem is értettük, hogyan. A sima metrójegy sem égbekiáltó összeg, egy darab kb. 75 forintba kerül, és akárhányszor átszállhatsz vele a 12 metróvonal bármelyikén...
A buszon persze megint csak mi voltunk külföldiek, ezt hamar kiszúrta a nép, és elkezdtek kíváncsiskodni, kik vagyunk, merre megyünk, majd szinkronban tanácsot adni, hol is kéne leszállni Xochimilkón belül. Mivel a főtanácsadó öreg bácsinak nem nagyon volt már foga, kissé hiányosan értettem, amit magyaráz, pedig közben zsebszótáraztunk is. Szerencsére a megfelelő megállónál ( ami persze nem volt kitáblázva), kórusban kiabált a busz népe, hogy ITT és MOST kell leszállnunk, de a sofőr meg már csukta be az ajtókat, erre elkezdtek kiabálni a sofőrnek, hogy ez a két szerencsétlen még leszállna. Majd jókedvűen elintegettük őket, és elindultunk a kikötő felé.
Xochimilko ugyanis az úszó piacáról híres, mikor is hétvégente hajókról árulják a virágokat, ételt-italt a helyiek, a szűk kis csatornákon kanyarogva. Sajnos hétköznap nincs piac, de hajót így is lehetett bérelni, ami elvitt egy körre a csatornarendszerben. A vizet lakóházak szegélyezik, sokan csak csónakkal tudnak elmenni hazulról, ami azért elég menő, valljuk be. A színes ladikok 350 pezóba ( 5.250 Ft) kerülnek óránként, húsz személyesek, és ugyanannyi egy embernek, mint húsznak. Turistára persze hiába vadásztunk, hogy esetleg osztozzunk a költségeken, mert megint csak ketten voltunk, úgyhogy felfogadtunk egy jóembert, aki elvitt minket hajókázni. A házigazdánk figyelmeztetett, hogy figyeljünk oda, mert sokszor több pénzt kérnek, az ő anyukáját 1000 pezóval húzták le, pedig mexikói. Mi végül csak 500 pezót fizettünk, mert Juan (így hívták az evezősünket, persze, hogy máshogy hívták volna), tett egy kis kitérőt valami másik csatornába, ezért került többe a megbeszéltnél. Mondjuk nem érte meg, de annyi baj legyen, kollaterális veszteség.
Babi néni átvette az irányítást
A csatorna fölé boruló fák
Még így, piac nélkül is élvezetes elmenni csónakázni, gyönyörű virágok nőnek a parton, olyanok, amilyenekkel otthon vért izzadsz, hogy életben tartsd, itt meg csak úgy nő magától, többméteresre. Be lehet kukkantani egy-egy udvarba, ahonnan szól a mexikói zene, az emberek teregetnek, kapálnak, kutyával játszanak, meg lehet látni mindenféle vízimadarakat is. Jó egy kicsit a csend és a természet a nyüzsgő centrum után.
Rátaláltunk egy kézműves piacra is, ahol bioételektől kezdve a kézi szőtteseken át az ezüstékszerekig mindent lehetett kapni, én is vásároltam egy-két-három dolgot. A kávés standnál kávélikőrrel kínáltak minket, mondták hogy vigyázzunk, mert 20%-os, nagyon erős. Tartottam nekik egy rövid ismertetőt a magyarok és a pálinka mítikus kapcsolatáról, erre rögtön mondták, hogy akkor ez nekünk csak valami üdítő.
A városka mindenképp megér egy sétát, különösen a zegzugos élelmiszerpiac, ami nem messze van a kézművesektől. Itt árulnak mindenféle halott állatokat, persze hűtés nélkül, meg lehet ebédelni is. Le is ültünk egy ilyen kis helyre, ahova invitáltak minket. Mit tesz Isten, nem volt senki külföldi rajtunk kívül, csak helyiek, gondoltuk, itt biztos tuti a kaja. Az is volt. Én marhagyomorból készült levest ettem, hagymával, lime-mal, oregánóval, ami a tulajdonos néni anyukájának receptje szerint készült, mint ezt utóbb elárulta nekünk, amikor leült az asztalunkhoz dumálni. Neki sem volt fogalma sem, hol lehet ez a Magyarország, de nagyon örült nekünk.
Falatozás közben nézegettük az elhaladó népeket, miközben bevásároltak, trécseltek, ettek-ittak-nevettek, és azon gondolkodtunk, miért menne az ember máshová, ha Mexikóba is jöhet:)
Jó étvágyat a sajtos-avokádós quesadillához!
Búcsú Xochimilkótól
A városba érkezvén még volt egy feladatunk mára, nevezetesen Frida Kahlo, a híres mexikói festőnő házának (Casa Azul vagy Museo Frida Kahlo) meglátogatása. Sajnos csak kívülről készült fénykép, de ez a hely, higgyétek el nekem, kihagyhatatlan, Sok múzeumban jártam már sok országban, de ez a top tízben is előkelő helyet foglal el.
Itt született, élt és halt meg a tragikus sorsú Frida, akinek édesapja magyar származású zsidó, Németországon keresztül emigrált Mexikóba. Frida 18 éves korában súlyos buszbalesetet szenvedett, gerince és csípője összetört, több, mint 30 műtéten esett át, és soha nem lehetett gyermeke. A fájdalom, a testi és lelki kínok motívumai ( fűző, mankó, gerincoszlop, embrió) rendre megjelennek műveiben. Íme az egyik kedvenc képem tőle:
Férje, aki mellesleg össze-vissza csalta, Mexikó egyik leghíresebb festő-politikusa, Diego Rivera volt, az ő múzeumába holnap látogatunk el a tervek szerint. Aki többet szeretne tudni Frida és Diego életéről, az mindenképp nézze meg a "Frida" című filmet, Salma Hayekkel és Alfred Molinával a főszerepben, szuperjó alkotás!
A ház maga olyan, mint egy kis paradicsom, hatalmas kerttel, millió virággal, fákkal, és végig lehet menni a teljesen berendezett hálószobákon, konyhán, étkezőn és műtermen. Az audioguide zseniális, mindenképp ajánlom. A belépésnél elfogadták a diákigazolványomat, így csak 40 pezót kellett fizetnem ( 600 Ft), a felnőtt belépő 120 pezó ( 1.800 Ft).
A Casa Azul ( Kék ház) kívülről
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése